 |
| Kép: William Blake - Illustration for Edward Young's Night Thoughts |
Első éj (részlet)
Fáradt lények balzsamos írja, Álom!
Mint a világ, kész Fortuna kegyencét
látogatni; kit sors sújt, cserbenhagyja;
gyors, pelyhes szárnyon hussan el a bútól,
és könnytől nem mocskolt pillákra száll.
Zavart s (mint mindig) kurta szenderemből
ébredek: boldog, ki többé nem ébred!
Bár sír se vonz, ha álmok fertezik.
Ébredek, álmok zajgó tengeréből
bukkanva fel, hol a csüggedt gondolat
roncsa képzelt nyomor hullámain
hányódott, vesztve kormányát, az észt.
Percnyi könnyebbség, de csak kint cseréltem
(ó bús csere!), még zordabbra a zordat.
Bánatomhoz a nap rövid; s az éj
sorsom színéhez vetve még sötét
országa zenitjén is napvilág.
Éj, zord istennő, ében trónusáról,
komor fennségben, most nyújtja ki ólmos
jogarát a szunnyadó föld fölé.
Csend, mily halotti! és sötét, mi mély!
Éber szem és fül tárgyat nem lel; alszik
a Teremtés. Az élet érverése
szinte áll, a természet szünetel.
Baljós szünet! a vég próféciája.
Teljesüljön e jóslat hát hamar;
Sors! függönyt le: többet nem veszthetek.
Csend és Sötét! ős Éj fennkölt iker-
lányai, ti a zsenge eszmét ésszé
dajkálók s rá elszánást épitők
(igaz emberi fenség oszlopát),
segítsetek, s áldlak síromban is,
mely országtok; szent áldozat lesz ott
tetemem komor oltárotokon.De kik vagytok? –
Te, ki ős Csendet űzted
el, midőn a reggel csillagai
a kelő Gömböt ujjongva köszönték;
ki tömör éjből Nap-szikrát csiholtál,
óh lelkemből bölcsességet csiholj,
hisz az hozzád fut, kincséhez, miként
aranyához a fösvény, míg pihen más.
Természet s lélek sűrű fátyolán, e
kettős éjen át küldj kegyes sugárt,
deríts, vidíts fel. Elmémet vezéreld
(mely bánatától szökne szívesen)
élet s halál tarka szcénáin át;
hogy mind nemes igazságot sugalljon.
Ihlesd tetteim is, ne csak dalom;
tanítsd elmém itélni, szándokom
jóra törni; gyújts bölcsességre vágyat
bennem s letudni régi tartozásom:
s ha bosszúd kelyhét meghajtott fejemre
öntöd, add, ez se légyen hasztalan.
Harang kondít: egy. Időt nem is érzünk,
csak múlását. Hogy néki nyelvet ád,
bölcs az ember. Mint angyal szózata
ér e magasztos hang. Jól hallom? Ez
eltávozott óráim csendülése.
Hol vannak? Túl az áron, oly sok évvel
együtt. Ím az üzenet: mennyi még
tennivalóm! Remény és félelem
riad bennem, s az élet szűk szegélyén
lenéz – hová? végtelen szakadékba:
rémes öröklét! s mily bizton enyém!
Valóban öröklét juthat nekem,
kurta óra szegény kegydíjasának?
Mily koldus, mily dús, mily hitvány s magasztos,
mily bonyolult az ember, mily csodás!
Mily nagy csoda, mely így alkotta őt,
ily furcsa végletekből összeróva!
Más-más vonások bámulatos kevercse,
távol világok közt pompás kapocs!
Lények végtelen láncában dicső szem!
Középuton Isten s a semmi közt!
Éter-sugár, mit szennynek árja elnyel,
s bár szenny közt, meggyalázva, isteni!
Abszolút nagyság törpe képe-mása!
dicsőség sarja! por hitvány fia!
korcs halhatatlan! végtelen rovar!
féreg! isten! – Remegve s elveszetten
nézem magam! Mint otthonában vendég
bolyong a gondolat, döbben s elámul,
csodálkozik: az ész hogy tántorog!
Ó mily csoda az embernek az ember,
győzelmesen bús! örül és remeg!
váltakozva átszellemült s riadt!
Mi óvhatná s mi ronthatná meg éltem?
Egy angyal sem ragadhat ki a sírból,
s angyal-sereg sem zárhat abba végleg!
Nem sejtés csak, minden ezt bizonyítja:
míg tagjaimon az Álom eláradt,
lelkem nem bájoló ütemre szökdelt
tündér-honban? nem úttalan vadon
homályán sírt? nem köves meredélyről
bukott le s úszott békanyálas tóban?
nem szirtre hágott? nem híg szélben ugrált
vad agyrémek bohó álcái közt?
Szüntelen, bár szeszélyes, röpte jelzi,
hogy a rögnél anyaga finomabb,
tevékeny, légies, határtalan,
s szabad, ha lomha útitársa elhull.
A néma éj zeng: lelkem halhatatlan;
a néma éj zeng: örök nap közelg.
Mindent javunkra szán a Menny: az alvás
is oktat, s hiú álmunk sincs hiában.
Mért sírni hát vesztén, ha nem veszett el?
Mért bolyg sírja körül az eszme sírva,
bűnös bánatban? Angyal nyugszik ott?
Éteri tűz pislog, hamuba rejtve?
Hisz él! nem gyújtva, nem foganva, él
e földön! s bár egy gyengéd égi szem
hullatná szánakozó sugarát rám,
kinek inkább holtak közt van helye!
Ez a pusztaság, ez itt a magány;
milyen népes, milyen élő e sír!
A Teremtés könnyes kriptája ez,
ravatal, búcsu, bús ciprus-homály;
jelenések, üres árnyak hazája!
Minden csak árny a földön, odaát
minden lényeg; fordítva: balga hit –
mily szilárd minden, hol nincs változás már!
/Tótfalusi István fordítása/
Szöveg forrása: itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése