Mese: Folt

Kép forrása: itt

    "Kicsinéni egyik este azt álmodta, hogy kinevezték a Kimoshatatlan Foltok Gyűjteményének igazgatójává. – Helyesebb volna múzeumot mondani – mesélte a reggelinél Kicsibácsinak. – A hatalmas, egymásból nyíló termekben sorakozó tárlók felvonultatták az ismert világ szinte valamennyi kimoshatatlan foltját. Persze nem csak úgy összevissza, hanem fajtánként, külön-külön. Rozsdafoltok, olajfoltok, borfoltok, pörköltfoltok, és így tovább – külön teremben mindegyik. Az egyikben a ritka, egzotikus gyümölcsöktől származó, egy másikban a szorongató éjszakai álmok verejtéke okozta, egy harmadikban a végtelen ázsiai sztyeppéken közlekedő súlyos lokomotívok kormának nyomát őrző foltok, és így tovább. – És vérfoltok, vagy ilyesmi? – kérdezte Kicsibácsi szórakozottan. – Persze, voltak azok is – bólintott Kicsinéni. – A kimoshatatlan vérfoltoknak két külön terme is volt. Bár, őszintén szólva, pont mielőtt megnézhettem volna őket, váratlanul felébredtem. – Szép kis igazgató – dünnyögte enyhe rosszallással Kicsibácsi, majd óvatosan rátolta tányérját arra a szabálytalan körvonalú piros pacára, amit paradicsomot szeletelve ejtett imént a frissen mosott terítőn."

Forrás: Kicsibácsi és Kicsinéni

Bátorságpróba: álmok betegség idején

...csodálatos kiadványt tett közzé az Őrzők Alapítvány a daganattal és leukémiával küzdő gyerekek számára Bátorságpróba címmel: a Bartos Erika illusztrációival készült mesekönyv őszintén és mégis kíméletesen készíti fel a kórházi életre, a kezelések tömkelegére és a hosszú küzdelemre a kis betegeket

...a könyv számos erénye közül kiemelném a fantázia és az álmok megtartó erejének megjelenítését: a gyerekek fájdalmas kezelésekkel járó kórházi tartózkodását végigkíséri a mesék és a kedvenc játékok 'társasága', a kedves emlékek felidézgetése a szülőkkel, az ábrándozás a gyógyulás utáni jövő élményeiről, valamint az éjszakai álomvilág segítő - például biciklis-repülős - képei, melyek mind-mind reményt és erőt adhatnak a felépüléshez

A mesekönyv alkotóiról és az ötlet hátteréről itt olvashatsz: Dívány.hu

Teljes mesekönyv: Őrzők Alapítvány

Kép: Bartos Erika

Mese: Vízi Péter és Vízi Pál

Vízi Péter és Vízi Pál /magyar népmese/

Kép forrása: itt

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy öreg király, s annak egy szépséges szép leánya. Akadt is a királykisasszonynak kérője, nem egy, de tizenkettő is. Hanem az öreg király egyhez sem adta, mert egy éjjel valami csudálatos álmot látott, azt elébb meg akarta fejtetni az ország bölcs embereivel. Az volt a király álma, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger; elborította az ő országát, de nemcsak azt, elborította az egész világot.

    Reggel, amint felkelt a király, összehívatta mind az ország bölcseit, a jövendőmondókat, az álomfejtőket, s elmondotta nekik az álmát. Összeültek a bölcsek, s nagy tanakodás után meg is fejtették az álmát a királynak. Azt mondták, hogy az a két korsó víz két vitéz fiút jelent, s azzal a két vitéz fiúval a királykisasszonyt áldja meg az Isten. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, s az a szörnyű nagy áradás azt jelenti, hogy az a két fiú elfoglalja az egész világot s egyben az öreg király országát is.

    Megijedt az öreg király ettől az álomfejtéstől. Az ország bölcsei azt tanácsolták, hogy ne adja férjhez a leányát, hanem a legmagasabb hegy tetején építtessen egy kis vasházat; azon a vasházon ne legyen se ajtó, se ablak, csak éppen egy akkora lik, hogy egy csupor meg egy tányér s mi más egyéb beférjen rajta. Ebbe a kicsi házacskába zárja be a leányát, ki se eressze soha, s akkor soha be nem teljesedik az álma.

    Hát az öreg király megfogadta a bölcs emberek tanácsát, fölvitette a leányát a legmagasabb hegy tetejére, körülépítette egy kis vasházacskával, s azon csak éppen akkora likat hagyatott, hogy enni- s innivalót beadhassanak neki.

    Hej, sírt a szegény királykisasszony, szakadott a könnye, mint a záporeső. De hiába sírt, az öreg király nem kegyelmezett. Sírás volt éjjele-nappala. Nem látta a fényes napot, nem látott sem embert, sem állatot.

    Egyszer, mi történt, mi nem, elég ahhoz, hogy nagy csuda történt: a kis vasházacska földjéből forrásvíz buggyant ki. A királykisasszony nagy örömmel ivott belőle, aztán lefeküdött, elaludott szépen, csöndesen. S ím halljatok csudát! - két aranyhajú gyermek játszadozott reggel körülötte.

    Éppen Péter és Pál napja volt, s a királykisasszony a két fiút elnevezte Péternek és Pálnak, s arról a forrásvízről még vezetéknevet is adott nekik. Úgy hívta őket: Vízi Péter és Vízi Pál.

    Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rossz kedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre csak nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett. A fiúk az anyjukkal együtt azt határozták, hogy az anyjuk csak maradjon a házacskában, az oldalát helyreállítják, s maradjon ott, míg visszajönnek a szabadítására.

    Elindult a két fiú, bementek a városba, ott szereztek maguknak nyilat, kardot, kést, mindenféle fegyvereket, aztán addig mentek, mendegéltek, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Rengeteg erdőben addig mentek, míg egyszerre csak az út kétfelé vált. Ottan letelepedettek egy fa alá. Nem is gondolták, hogy miféle fa alá telepedtek. Ez a világ jósfája* volt. Aki e fa alatt valamit kívánt, annak minden kívánsága teljesedett.

    Leült a két fiú a fa alá, ottan beszélgetnek, tanakodnak. Egyszerre csak azt mondja az egyik:
    - Hej, istenem, de jó volna egy kicsi ropogós malacpecsenye.

    Abban a pillanatban, ahogy elsóhajtotta magát, leesett a fáról egy sült malac. Most már tudták, hogy a világ jósfája alatt vannak.

    Kívántak is mindenféle jó ennivalót, innivalót, s a fáról csak úgy hullott le, amit szemük-szájuk kívánt. Mikor aztán jóllaktak, s jól kipihenték magukat, mondja Péter:
    - No, öcsém, itt kétfelé válik az út, váljunk el mi is egymástól. Merre akarsz menni, jobbra-e vagy balra?

    Azt mondta Pál, hogy ő jobbra megyen.
    - Jól van, öcsém - mondotta Péter -, akkor én balra megyek. De előbb a késünket szúrjuk belé ebbe a fába, s ha majd valamelyik visszakerekedik kettőnk közül, húzza ki a másiknak a kését. Hogyha fehér víz folyik ki utána, az azt jelenti, hogy a másik él és jó dolga van. De ha piros vér folyik, az a másiknak a halálát jelenti.

    Beleszúrják a késüket a fába, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, Péter ment balra, Pál jobbra.

    Alighogy elváltak egymástól, Péter meglát egy farkast, ráhúzza a nyilat, meg akarja lőni, de a farkas könyörögni kezdett, hogy ne bántsa, inkább egy kölykét nekiadja. Jól van, Péter nem ölte meg a farkast, de a kölyköt elfogadta, s vitte magával. Megy, mendegél, s meglát egy tigrist, célba veszi azt is, de mondja a tigris:
    - Ne lőj meg, királyfi, neked adom egy kölykemet, bizony hasznát veszed ennek.

    Péter leeresztette a nyilát, a tigrist nem lőtte meg, hanem a kölykét magával vitte, és úgy ment tovább tigris- és farkaskölyökkel. Amint menne, mendegélne, elejébe toppan egy oroszlán. De biz ő nem ijedt meg, célba veszi ezt is. Mondta az oroszlán:
    - Hallod-e, te királyfi, ne ölj meg, inkább neked adom egy kölykemet, bizony még hasznát veheted.

    A királyfi megkegyelmezett az oroszlánnak is, elfogadta a kölykét, úgy ment tovább a három kölyökkel. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön által, s egyszer beérnek egy rettentő nagy városba. De abban a városban minden ház gyászfeketébe volt húzva. Az utcák is be voltak teregetve gyászfekete posztóval, de még a hidak is, de még a fák is. Volt a város végén egy kicsi ház, abban lakott egy öregasszony.

    Bemegy ahhoz Péter, köszönti illendőképpen, s kérdi:
    - Ugyan bizony, öreganyám, miért húzták ezt a várost gyászfeketébe?

    - Jaj, lelkem, fiam, ne is kérdezd! Ennek előtte huszonnégy esztendővel egy irgalmatlan nagy sárkány keresztülrepült a városon, s a város kútjába beleeresztett egy tojást. Abból a tojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány s ez a sárkány adót vetett ki a városra, hogy csak úgy ad vizet, ha minden esztendőben egy tizennyolc esztendős leányt a kútba vetnek. Ebben az esztendőben csak egy tizennyolc esztendős leány van. És ez a királyé. Most rá került a sor. Azt üzente a királynak a sárkány, hogy ha a leányát szépszerével odaadja, többet nem sanyargatja a várost, mert a királykisasszonnyal elrepül nagy Sárkányországba. Hiszen csak akadna egy vitéz ember, aki a sárkányt megölje, nekiadná a király a leányát s fele országát.

    "No, Péter - gondolta magában a fiú -, most mutasd meg, hogy mit tudsz!"

    A királykisasszonyt másnap kellett vinni a kúthoz, Péter hát lefeküdött az öregasszonynál, hogy jól kipihenje magát, de hajnalhasadáskor felkelt, jól kifente a kardját, adott az állatainak is enni, amennyi csak beléjük fért, s úgy sétált a város kútjához. Hát úgy dél felé hozzák a szegény királykisasszonyt gyászfeketébe vont hintón, a hintó előtt tizenkét paripa, mind a tizenkettő hollófekete, s azokon is gyászfekete posztó. Jött a hintó után a nép is, de jó messziről, sírt a királykisasszony, sírt az apja, anyja, sírt minden jólélek. Csak egy ember jött a királykisasszonnyal: a vörös herceg. Ez eléállott, hogy ő majd megöli a tizenkét fejű sárkányt. Vízi Péter föl sem ment a királyhoz, nem is ajánlotta magát, csak ott állott a kútnál, s várta a sárkányt.

    Hát egyszerre csak nagy buggyokat vet a víz, kavarodik-zavarodik, a színében sötétre változik. Aztán csak szakadni kezd a kútból a vörös láng, a kék láng, a zöld láng: ez már a sárkány torkából szakadott ki. Ím, csakugyan jő a sárkány, kiveti magát a kútból, tátogatja rettentő nagy száját, mind a tizenkettőt, üti a földet a farkával, hogy csak úgy döngött-rengett belé.

    Haj, uramistenem, a vörös hercegnek sem kellett egyéb, egyszeriben inába szakadt a bátorsága, s nagy hirtelen fölmászott egy fűzfára. De bezzeg nem ijedt meg Vízi Péter. Kirántotta széles, görbe kardját, s neki a sárkánynak. Szakadt a verejték Vízi Péterről, de szakadt a sárkányról is, mert hiába erősködtek, sem Vízi Péter nem tudta halálosan megvágni, sem a sárkány nem tudott úgy fordulni, hogy a farkával megcsaphassa Vízi Pétert, pedig mind azon mesterkedett. Hanem mikor az állatok látták, hogy a gazdájuk mindjárt a fűbe harap, uccu neki a sárkánynak, a tigris lekapta a farkát, megragadta az oroszlán is, meg a farkas is, s abban a szempillantásban Vízi Péter beleugrott a sárkány tizenkettedik szájába, nagy hirtelen a buzogányával kipeckelte a száját, leszaladt a gyomrába, ottan megtalálta a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak a szívét keresztülszúrta, s amint vége volt a fekete galamb életének, vége lett abban a minutában* a sárkány életének is. Akkor Vízi Péter szépen végigsétált a sárkánynak mind a tizenkét fejében. Mind a tizenkét fejében talált egy-egy aranyalmát; azokat a zsebébe tette, s szépen kisétált a földre.

    Szörnyűképpen el volt fáradva Vízi Péter, a fejét lehajtotta a királykisasszony ölébe, s egyszeriben elaludott. Elaludtak az állatai is, de a fűzfán ülő vörös hercegnek sem kellett egyéb. Bezzeg most nem félt, leszállott a fűzfáról, felkapta Vízi Péter kardját, a másik kezével befogta a királykisasszony száját, hogy ne kiálthasson, s Vízi Péter nyakát levágta. Nem volt arra senki lélek, aki ezt látta volna. A vörös herceg hát szépen hazavezette a királykisasszonyt, de útközben megmondta neki, hogy ha elárulja, így meg úgy öli meg. Fölmennek a palotába, ott a vörös herceg eldicsekedik, hogy így meg úgy ölte meg a sárkányt, s mert hogy a királykisasszony nem mert szólni, mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, a vendégségnél a vörös herceget a főhelyre ültették, de még tizenkét selyempárnát is tettek alája.

    Amíg a királynál folyt a dínomdánom, lakodalom, azalatt az állatok felébredtek, s látják, hogy a gazdájuk feje le van vágva. Nosza, szalasztják a tigrist - mert az volt a közöttük a legjobb futó -, hogy hozzon az erdőből forrasztófüvet, azzal majd visszaforrasztják a gazdájuk fejét.

    Elszalad a tigris, s amint szalad az erdő felé, találkozik egy nyúllal. Annak a nyúlnak a szája tele volt valami fűvel. Kérdi a tigris:
    - Mit viszel, te nyúl?

    - Én bizony útilaput a fiamnak.

    - Add csak ide, találsz te még ott, hol ezt találtad, nekem nagyobb szükségem van erre.

    Jó szívvel, nem jó szívvel, a nyúl az útilaput odaadta a tigrisnek, mert félt, hogy különben szerteszéjjel szaggatja, s a tigris visszaszaladott a társaihoz.
    - Hát melyik ért a doktorsághoz? - kérdi az oroszlán.

    - Én értek - mondta a farkas -, minden nemzetségem doktor volt.

    - No, ha úgy, hát forraszd vissza a gazdánk fejét.

    Fölkapja a farkas Vízi Péter fejét, egy pillanatra oda is forrasztja; de mikor talpra állítják, akkor látják, hogy a képes fele hátrafelé van fordulva.
    - Ejnye ilyen-olyan teremtette - kiáltott az oroszlán, s jól pofon ütötte a farkast -, hát így tanultad ki a doktorságot?! - Hirtelen lekapta Vízi Péter fejét, előrefordította a képes felét, s úgy forrasztotta a nyakához.

    Vízi Péter egyszeriben kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy csak nagyot aludott. Az állataitól tudta meg, hogy mi történt vele.
    - No, megállj, vörös herceg, mindjárt megkeserítem én a lakodalmadat!

    Elébb a sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat (volt mind a tizenkettőben kettő), a tarisznyájába tette, s mondta az állatainak:
    - Gyertek velem, édes szolgáim.

    Bement a városba, egyenesen az öregasszonyhoz, s attól megtudta, hogy már áll is a lakodalom javában. De bezzeg nem volt Vízi Péternek maradása, szólította az állatait, ment föl a palotába, s ahogy ment föl a garádicson, csak hullani kezd a selyempárna a vörös herceg alól. Először egy, utána kettő, egyszerre csak úgy leesett a kopasz földre, hogy alig tudták felszedni. Bekiáltott Vízi Péter a palotába:
    - Gyere ki, vörös herceg, ha igazi vitéz vagy!

    Hej, reszketett a vörös herceg, mint a nyárfalevél, ment is volna, nem is, nem tudta, hogy mit csináljon. De a királykisasszony is csak biztatta:
    - Eredj, csak eredj, mutasd meg a vitézségedet!

    Megint bekiáltott Vízi Péter:
    - Gyere ki, te sárkányölő herceg!

    - Eredj, eredj - biztatta a királykisasszony -, mutasd meg, hogy te ölted meg a sárkányt!

    Mit volt mit tenni a vörös hercegnek, kimegy az udvarra nagy reszketve, kirántja a kardját, de biz azt ránthatta, többet a hüvelyébe vissza sem dughatta: csak egyszer vágott hozzá Vízi Péter, s mindjárt a fűbe harapott. Akkor bement Vízi Péter a palotába, elővette a tarisznyájából a tizenkét aranyalmát meg a sárkány huszonnégy aranyfogát, s mondta a királynak:
    - Ím, ezzel bizonyítom, felséges királyom, hogy én öltem meg a sárkányt, s nem a vörös herceg.

    De bezzeg bizonyította a királykisasszony is, de bezzeg örült a király is, mert jobban tetszett neki Vízi Péter, mint a vörös herceg. Folytatták a lakodalmat, s abban sem hagyták hét álló hétig. Lakodalom után egyszer Vízi Péter vadászni indul, hanem a felesége a nyakába borult, s úgy kérte, hogy akárhová menjen, csak a boszorkánytanyát kerülje, mert az sötétebb a pokolnál, onnét még ember élve nem került vissza.

    Ígéri Péter, hogy nem megy, de amint kiment a palotából, nagy kedve kerekedett mégis, hogy megnézze azt a boszorkánytanyát. Kimegy az erdőbe, megy, mendegél, s egyszer csak felszökik előtte egy nyúl. Megcélozza a nyilával, s nem találja.

    "Mi dolog ez - gondolja magában Vízi Péter -, még sohasem hibáztam el vadat!" Megy tovább, és egy hajításnyira megint felszökik előtte egy nyúl, rálő, s azt sem találja.

    Mérgelődött Péter, s ment tovább nagy bosszúsan. Alig ment tovább, harmadszor is felszökik előtte egy nyúl, arra is rálő, s azt sem találja. Hát uramteremtőm, mi történt. Egyszerre csak elsötétedik az erdő, mintha éppen a poklok országában lett volna, az állatai reszketve, szűkölve húzódtak melléje. Nézett volna erre, nézett volna arra, nézett fel az égre, nem látott egyebet rettentő nagy sötétségnél.

    "Na, ez bizonyosan a boszorkányok tanyája" - gondolta magában. Az is volt, érezte a kezével-lábával, testével, hogy csak úgy nyüzsögnek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is, a három állatát is.

    Ebben a forgószélben, mint egy hintóban, úgy ült egy öregasszony, a forgószelek királynéja. Ez fölkapta Vízi Pétert, s jó messzire elhajította, utána az állatait is. De áldott szerencsére, süppedős homokba esett, s abban süppedett mind alább-alább, három napig meg sem állott. Akkor belecsubbantak egy mély folyóvízbe. Na, kivergelődnek ebből a vízből, s mennek szegények a poklok országában, mert ez ugyan nem volt más. S hát uramteremtőm, látták mindenfelé, amint az ördögök hányták be forró, meleg üstökbe azoknak az embereknek a lelkét, akik e világon való életükben nagyot vétkeztek.

    No de Vízi Péter nem idevaló volt, hirtelen nagy forgószél kerekedett, fölkapta ismét az állataival együtt, fölrepítette a pokol likán, s vitte vissza egyenest a boszorkánytanyára.

    Megy, mendegél szegény Péter, elgyengülve, támolyogva botorkázott a nagy sötétségben, s ím, egyszerre meglát valami gyenge világosságot. Lassan odatapogatódznak, ahol ez a világosság volt, s hát ott egy nagy darab fa égett, s amint szénné lett, egy láthatatlan kéz megint más darab fát tett a szénre.

    Leül Vízi Péter a tűz mellé. A tarisznyájában volt kenyér, szalonna, azt eléveszi; a szalonnát fanyársra húzza, s a zsírját veregeti a kenyérhez. Amint sütögeti a szalonnát, megszólal mellette valaki didergős, fázós hangon:
    - Jaj, be fázom!

    Péter körülnézett, nem látott senkit, s nem is szólt semmit. Megint megszólalt az a hang:
    - Jaj, be fázom!

    Tovább már nem állhatta szó nélkül, mondta Péter:
    - Ha fázol, gyere ide, s füttözzél!

    - Jaj, nem merek, mert az állataid összetépnek.

Fölnéz Péter a fára, hát ott guggol egy öregasszony. Mondja neki:
    - Jöjjön csak le, néne, nem bántják ezek az állatok.

    - Nem merek, hanem ledobok három arany hajszálat, azokat fektesd az állataid hátára, akkor lemegyek.

    - Jól van, dobja le.

    Ledobja az öregasszony a három arany hajszálat. Vízi Péter ráteszi az állatjaira, s észre sem vette, hogy az állatok egyszeriben kővé meredtek. Leszáll az öregasszony a fáról, a tűz mellé ül, előránt egy varangyos békát, nyársra húzza, sütögeti, s mondogatni kezdi magában:
    - Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

    - Mit beszél kend?

    - Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

    - De már ki mit süt, azt egyék! - kiáltott Vízi Péter, s haragjában a vén boszorkányhoz vágta a szalonnát.

    Hej, a vén boszorkánynak sem kellett egyéb, felpattant, megragadta Vízi Pétert, de úgy megragadta, hogy mozdulni sem tudott. Szólítja az állatjait, azok sem mozdulnak. Elvette a vén boszorkány Vízi Péter kardját, miszlikbe vagdalta a testét, s egy nagy kádba belehányta.

    Amikor ez történt, egy nappal, két nappal azután Vízi Pál visszafordult a világ jósfájához, ahol a testvérétől elvált, kihúzza a kését, s hát piros vér buggyan ki utána.

    - Hej, édes Jézusom, meghalt a bátyám! - sóhajtott keservesen Vízi Pál. Meg sem állott, ment azon az úton, amerre a bátyja elment. Éppen úgy járt, mint a bátyja. Találkozott a tigrissel, meg akarta lőni, de nem lőtte meg, s a tigris nekiadta egy kölykét. Éppen így járt az oroszlánnal, így a farkassal is. Neki is volt három állata, s úgy ment abba a városba, ahol a bátyja megölte a tizenkét fejű sárkányt. Vízi Pál úgy hasonlított Vízi Péterhez, mint egyik tojás a másikhoz, s mikor a városba megérkezett, s előre vitték a hírét, hogy jő, elejébe harangoztak. A kicsi királyné pedig aranyos, bársonyos hintóba ült, s úgy ment elejébe. Azt hitte, hogy az ura került vissza a boszorkánytanyáról, s mikor meglátta Vízi Pált, leugrott a hintajából, s nyakába borult.
    - Édes uram, lelkem, uram, csakhogy visszakerültél a boszorkánytanyáról!

    Vízi Pál egy szóval sem árulta el, hogy ki s mi ő, elég az, hogy tudta, hol s merre kell keresni a bátyját. Másnap reggel nem szólt a kicsi királynénak semmit, ment a boszorkánytanyára, mentek vele az állatai is. Éppen úgy járt, mint a bátyja, háromszor lőtt nyúlra, s egyszer sem talált, s mikor a harmadikra is elhibázta, elsötétedett az erdő, egy lépést sem látott sem előre, sem hátra.

    Hanem mégis több szerencséje volt, mint a bátyjának, mert mindjárt megpillantotta azt a gyenge világosságot, s odament. Leül a tűz mellé, sütni kezdi a szalonnát; s hát hallja, hogy valaki didereg a fán, s leszól:
    - Jaj, be fázom!

    - Gyere le, ha fázol - vetette oda Vízi Pál, de a vén boszorkány most sem mert lejönni, míg Vízi Pál meg nem ígérte, hogy a három arany hajszálat az állatjaira fekteti.

    - Hát csak vesse le - szólott föl Vízi Pál.

    Le is veti a vén boszorkány, de úgy találta vetni, hogy mind a három arany hajszál a tűzbe esett, s porrá égett. De ezt a vén boszorkány nem vette észre. Leszállott a fáról, a tűz mellé ült, honnét, honnét nem, egy varangyos békát ránt elő, sütögetni kezdi, s mondogatja magában:
    - Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

    - Eszel, majd megmondom, mit! - s a boszorkányhoz csapott a szalonnával.

    Felszökik a boszorkány, megragadja Vízi Pált, de abban a szempillantásban ráugrik a három állat, s úgy megfogják, hogy moccanni sem tudott.
    - Kegyelmezz az életemnek - könyörgött a boszorkány -, s föltámasztom a bátyádat s föl az állatait!

    Hát jól van, Vízi Pál intett az állatoknak, de azért jól közrefogták, hogy el ne szaladhasson. Akkor a boszorkány szedett egy csomó mindenféle forrasztófüvet, csinált mindenféle hókuszpókuszt, hát egyszer megelevenedik Vízi Péter, megelevenednek az állatai is, s ahogy megelevenedett Vízi Péter, halljatok csudát, megvilágosodék az erdő, híre-pora sem volt többé a boszorkánynak, eltűntek a csúszó-mászó állatok, mintha a föld nyelte volna el.

    Összeölelkezett, összecsókolódzott a két testvér, s mentek a városba, utánuk a hat állat, azután fel a palotába. De csak még most ámult-bámult a kicsi királyné. Amíg meg nem mondták, melyik az ő édes ura, nem tudta, hogy melyiket ölelje, melyiket csókolja. Még csak ezután teljesedett be az öreg király álma. Vízi Péter és Vízi Pál országról országra jártak, elfoglalták az egész világot, úgy nőtt a vitézségük, mint a tenger, elborította az egész világot.

    Így volt, vége volt, mese volt.

Forrás: Benedek Elek - Magyar mese- és mondavilág 2.

Boldizsár Ildikó: A mese mint gyógyító erő /részlet/

    "A király álomfejtői megfejtik az álmot: a két korsó víz két vitéz fiút jelent, a király leendő unokáit. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, nevezetesen azt, hogy a két fiú elfoglalja majd az öreg király országát, s azután pedig az egész világot. A király roppantul megijed az álomtól, és hogy megakadályozza az álom beteljesedését, az ország bölcseinek tanácsára a legmagasabb hegy tetején egy kis vasházat építtet, és odazáratja tulajdon leányát. A vasajtón se ajtó, se ablak nincs, csak éppen egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér beférjen rajta. De hiába zárják vasházba a királykisasszonyt, a vasház földjéből egyszer csak forrásvíz buggyan elő, s miután a királykisasszony boldogan iszik belőle, másnap két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte. Az erőszakra és a bánkódásra a víz szimbolizálta termékenység, születés, szülés és gondoskodás érkezik válaszként, s íme: "Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rosszkedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett".

    Ha meg akarjuk ismerni Vízi Péter és Vízi Pál meséjének segítő "gyógyerejét", mindenekelőtt a következő kérdésekre érdemes válaszokat keresni a meséből: Milyen ország az, amelyben vasházzal kell védekezni a víz ellen, s egyáltalán: lehet-e, hatásos-e védekezni vassal a víz ellen egy ilyen birodalomban? Mitől és miért fél a király? Milyen minőségeket jelöl a két fiú "áradása", "víztermészete", amely aztán elborítja az egész világot? Meddig tekinthetjük "gyógyítónak" ezt az áradást, s mikortól jelent veszélyt? Ha valóban igaz, hogy a mesék gyógyító ereje a hős azon törekvésében rejlik, hogy helyreállítsa azt az egyensúlyt, amely szükséges a világ és az ember harmonikus kapcsolódásához, akkor mit jelent ebben a mesében a vas és a víz egyensúlya, illetve valamelyik elem túlsúlya? Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés.

    A vasnál is erősebb minőségeket magában hordozó két fiú világgá indul tehát (az út kezdete), s amikor először megpihennek, épp "a világ jósfája" alá telepednek. Aki e fa alatt valamit kíván, annak minden kívánsága teljesül. A vasházból alighogy kiszabadult testvérek csupán mindenféle jó ennivalót (szilárd tápanyagokat) kívánnak maguknak, majd - miként a mellékágat fakasztó forrásnak - kétfelé válnak útjaik. Mielőtt elindulnának, beleszúrják a fába a késüket, hogy amelyikük előbb visszaér a fához, a kés kihúzásával kapjon jelet a másik sorsáról: ha fehér víz folyik ki a fából, a másik él, és jó dolga van, de ha piros vér folyik, az a másik halálát jelenti.

    Vízi Péter fekete gyászposztóval bevont városba érkezik először, ahol éppen "vízprobléma" van. Egy tizenkét fejű, vízőrző sárkány lakik a kútban, aki csak akkor ad vizet, ha minden nap egy tizennyolc esztendős leányt kap cserébe. Épp a király leánya van soron. Vízi Péter megküzd a vörös, kék és zöld lángot fúvó sárkánnyal. Úgy tudja megölni, hogy a sárkány kipeckelt száján át leszalad a gyomrába, ott megtalálja a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak keresztülszúrja a szívét, mire a tűzokádó elpusztul. Ez nem a mesékre oly jellemző tüzes, fejlevágós sárkányküzdelem, ilyen módon csak egy "vízi" ember harcol. A harc végeztével azonban elalszik, ébersége csökkenését vetélytársa, a vörös herceg kijátssza és megöli őt. Ám hiába támasztják föl forrasztófűvel segítő állatai, s hiába kapja feleségül a sárkánytól megmentett királylányt, valami még mindig hiányzik a teljességhez, azaz nem lehet még vége a vándorútjának, ahogyan a mesének sincs vége. De mi hiányzik az "egészséghez"? Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt ellenfelével, de útja elején elveszített valakit, sőt elkövetett egy hibát is: a világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan "kívánni". További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő "kőszikla" még nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol "csak úgy nyüzsögtek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is." Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a poklok országába jut, de - ahogyan a mese mondja - "nem idevaló" lévén a forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a "levegős kaland" és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt egyensúlyt, még mindig nem tudja, "hová is való", ezért a mese újabb leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán: hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a boszorkány megragadja és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul megválasztott útirányért és a kontrollálatlan indulatokért a mesében mindig kemény büntetés jár!

    Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit csinált eddig, de az tudható, hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi Pál elindul, hogy megtalálja testvérét - és a testvér szimbolizálta másik felét. Az ő "technikái", "stratégiái" mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív, befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit akar, s mindezt hogyan valósíthatja meg. Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte. Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán esedezve feltámasztja Vízi Pétert. A két fiú most már együttes erővel, minden kibillentséget megfékezve "országról országra jár és elfoglalja az egész világot". Ebben a mesében nem arról van szó tehát, mint általában a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal kell újra egyesülni, mert csak így lehet elfoglalni az egész világot. Amit ezenkívül még megtanulhatunk hőseinktől: a "vas" és a "víz" arányát mindennapi életünkben."

/Új Forrás 31. évf. 8. sz. (1999. október)/

Mese: Mátyás álma

Kép: Jankovics Marcell - Királyválasztás

Mátyás király azelőtt béres volt. Egyszer álmában angyal jelentette neki, hogy ő lesz a király.

A gazdájának hat ökre volt. Amikor szántott, mindég csára hajtotta az ökröket. Egyszer is, amikor a gazdájával szántott, elkezdett az eső szitálni.

Azt mondja a gazdája:
- Jó volna már frustukulni, de mindenütt sár van!

Avval Mátyás megfordította az ekét, a vasra tette a kenyeret, a tarisznyát meg a tézslára akasztotta. Tíz óra körül lehetett az idő, azt mondja a gazdája:
- Ma királyválasztás van. Hallod-e, Mátyás, még te is lehetsz király!

- Akkor leszek király, mikor az ostor nyele kizöldell.

Belemennek a másik barázdába, kizöldellt az ostor nyele. A barázda közepén fejére szállt a korona, és hogy Mátyás az ostorral csapott az ökörre, akkor ütődött fére a kereszt a koronán. Azóta is úgy áll.

Este, ahogy beértek, jöttek is érte, vitték az országházba. Mindjárt megtanult írni, olvasni. Ő lett a király.

Mikor átvette az ország kormányát, mivel szent volt, az Úristen neki szárnyat adott. Nem is volt olyan igazságos király sem azelőtt, sem azután, nem is lesz.

Mikor hat ökrön szántott az egyik, a másik meg két ökrön, odament, akinek hat ökre volt.
- Szántogat kend, öreg?

Megáll az öreg, két ökrét elvitte, odaadta annak, aki két ökrön szántogatott. Megy tovább, látja, hogy a parasztember hat lovon szánt, mindjárt mondja:
- Jó napot adjon Isten, öregapám!

Két lovat mindjárt kifogott, odaadta a szegénynek.

Mátyás király palotáján annyi ablak van, ahány nap van az esztendőben.

/Kríza Ildikó gyűjtése, Szeged környéke, Csongrád megye/

Mese forrása: Mesék Mátyás királyról

Mese: Álom

Kép: Kicsibácsi és Kicsinéni

    Azon töprengek mostanában, mondta egy őszi késő délutánon Kicsibácsi, hogy a denevéreknek – akik, mint tudjuk, fejjel lefelé alszanak a padlás gerendáiba kapaszkodva – vajon az álmaik is tótágast állnak-e? Mint egy kép, amit fordítva akasztottunk a falra. Mert ebben az esetben, folytatta elgondolkozva Kicsibácsi, ha egyszer azt álmodnám, hogy alvó denevér vagyok, akkor a rendes, megszokott kinézetű álmomon belül – meghökkentő módon – lenne egy másik, feje tetején álló álmom is: az, amit, ugyebár, álmombani denevérként álmodom. Érdekes tapasztalat volna, annyi szent! Szerintem szellőztesd ki a fejedet, Kicsibám, pillantott rá Kicsinéni a konyhaasztal mellől. Sétálj egyet a környéken, vagy valami. Mire visszaérsz, az ebéd is éppen elkészül. Azzal kedvesen rámosolygott Kicsibácsira, és pucolni kezdte a zöldségeket.

Forrás: Kicsibácsi és Kicsinéni

Mese: Hó

Kép: Kicsibácsi és Kicsinéni

    Ki tudja miért, de minden télen van egy éjszaka, amikor Kicsinéni és Kicsibácsi ugyanazt álmodja: csodálatos, madárdallal csipkézett tavasz van odakint, simogatón fúj a langy zefír, s a párakoszorús, könnyű felhők mögül kibukkanó nap puha, pocsolyás fényfoltokkal tarkázza a domboldal (vagy egy csalitos, esetleg egy pitypangos rét) hirtelenzöld füvét. Kicsibácsi és Kicsinéni ilyenkor váratlanul felébred, s nyomban el is elhatározzák, hogy a szép időre való tekintettel a tervezett nagytakarítás (hétvégi bevásárlás, netán üvegvisszaváltás, éppen mi) helyett inkább kirándulni mennek. Elő is készítik a szükséges felszerelét: bakancsot, termoszt, svájcibicskát, szenvicses dobozt, összecsukható kempingpoharat. – Felteszek egy kávét, aztán reggeli után indulhatunk is – mondja Kicsinéni mindig ugyanazokkal a szavakkal Kicsibácsinak. – Én addig kiszellőztetek – válaszolja, szintén mindig ugyanúgy Kicsibácsi, azzal elhúzza a függönyt a hálószobaablak elől. Ekkor látja meg, hogy szó sincs jó időről. Mi több: kint mindent hó borít, mintha egy nagy papírlapot akasztottak volna az ablak elé, amire fehér krétával rajzoltak egy láthatatlan tájat.– Nincs kint semmi – szólal meg ekkor Kicsibácsi, mint aki most ébredt fel. – Hogy mondod? – kiabálja a konyhából Kicsinéni. – Nincs kint semmi – ismétli meg Kicsibácsi valamivel hangosabban. Erre már Kicsinéni is bejön a konyhából, megáll Kicsibácsi mellett, és ő is látja, hogy valóban: odakint egyéb sincs, mint a nagy, fehér semmi. Egy üres hajnal, rajzpapírból. – Akkor hát feküdjünk vissza – igazítja meg magán fázósan a pongyoláját Kicsinéni. – Feküdjünk – húzza vissza csalódottan a függönyt Kicsibácsi. És – mindig ez a vége – visszafekszenek.

Forrás: Kicsibácsi és Kicsinéni

Mese: Óriás

Kép: Kicsibácsi és Kicsinéni

    Kicsibácsi egyszer azt álmodta, hogy hazafelé tartva a postáról, ahol is feladott egy képeslapot a nénikéjének, megemlékezvén annak közelgő születésnapjáról, útközben hogy, hogy nem, óriássá változott. De nem egyből, hanem valahogy úgy fokozatosan. Minden lépéssel egyre nagyobbra nőtt, miközben a világ, konkrétan a főutca, amin éppen menendő volt, ugyanilyen tempóban zsugorodott. Úgyhogy mire odaért az öreg dióhoz, az már csak egy apró, fekete pöttynek látszott valahol lent, szédítő mélységben a lába előtt. Most akkor már soha többé nem tudok hazamenni, és ácsoroghatok itt kint, az utcán ítéletnapig? – töprengett álmában Kicsibácsi kétségbeesetten. És vajon mit fog szólni ehhez Kicsinéni, na meg Imikém? Még az is lehetséges, hogy megijednek tőlem? – vetett számot a további aggasztó következményekkel. Ráadásul van itt még valami! – jutott eszébe rémülten. – Vajon a nevem, miután már korántsem vagyok apró termetű, sőt mi több egyenesen óriássá változtam, szóval a nevem ezentúl többé már nem is lehet Kicsibácsi? Ettől úgy megijedt, hogy azon nyomban fel is ébredt.

Forrás: Kicsibácsi és Kicsinéni

Rajzfilm: Az öt legenda (Dreamworks, 2012)

Kép forrása: itt

Az álmok mesebeli őrzője...

...a Dreamworks rajzfilmjének (Az öt legenda/Rise of the Guardians, 2012) története szerint a Holdbéli Ember öt Őrzőt hívott életre a sötét középkorban, hogy védelmezzék a gyerekek ártatlanságát, hitét és álmait

...a legrégebbi legenda a Homokember (Sandman), az Álmok Őrzője, aki szép álmokat hoz és bár néma, de a homokszemekből formált képekkel kiválóan kommunikál - akárcsak saját álmaink, amelyek többnyire némák maradnak, de a szimbólumok mentén érthetővé válhatnak

...a Homokember - avagy a hazai kultúrkörben inkább Álommanó - társai: a Mikulás (a Csoda Őrzője), a Húsvéti Nyuszi (a Remény Őrzője), a Fogtündér (az Emlékek Őrzője) és a frissen felavatott Dér Jankó (a Móka Őrzője)
...vajon mi jelenthet fenyegetést ennyi jósággal szemben?
...a bonyodalmak forrása nem más, mint a Mumus (vagy Szurok, eredetiben pedig Pitch Black), aki a Rémálmok királya és képes megmérgezni a gyerekek álmait félelmekkel, szorongással...

...annyit tennék a történethez, hogy tapasztalatom szerint a mesék, a fantázia ereje és a 'csodásban' való hit nemcsak a gyerekeket védelmezheti a szorongás ellen - álmokra fel, felnőttek!

Infók: Wikipedia

Mese: Hans Christian Andersen - Borsószem-hercegkisasszony

Kép: Edmund Dulac - The Real Princess

Hans Christian Andersen: Borsószem-hercegkisasszony

    Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.

    Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.

    Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!

    - No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.

    Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.

    - Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!

    Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.

    A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.

    Aki nem hiszi, járjon utána.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Mese: Both Gabi - Elvitte a cica

Kép forrása: Szuno

Both Gabi: Elvitte a cica

    Képzeld, egyszer három nővér, Icus, Licus és Vicus olyan jókedvűen nevetgéltek, hogy a cicáik nem tudtak elaludni a kacagásuktól. Mindegyik lánynak három macskája volt. Úgy szerették a gazdáik a mihasznákat, hogy néha még az ágyukba is beengedték őket, de a hálátlanok mégis elvitték a jókedvüket.

    A lányok könyörögtek a cicáknak, hogy adják vissza a vidámságukat, ám ők gombócot gyúrtak belőle, felmásztak a háztetőre, és ott labdáztak vele. Felkelt a Hold, de ő is hiába kérincsélte a macskáktól a labdacsot. Még az Esthajnalcsillag sem tudta meglágyítani a cirmosok szívét. A madarak megpróbálták elcsípni a pöttyös gömböket, de a macskák ügyesebbek voltak náluk. A virágok mindhiába bűvölték finom illatukkal a megátalkodott nyávogókat, nem hatott azokra semmi. A halak beszéde pedig nem ért el a háztetőig, így hasztalan volt minden próbálkozás.

    A harmadik napon arra járt a falu kóbor kutyája, akit a nővérek mindig elkergettek, mert féltették tőle a macskáikat. Most bezzeg így szóltak hozzá:

    – Bucibucibucika, gyere be, és kergesd le azokat a nyavalyás tejfelevőket a tetőről, szeretnénk visszakapni a jókedvünket.

    – Nem megyek, mert bántani akartok!

    – Dehogy akarunk, dehogy akarunk! Ha visszaszerzed a jókedvünket, beköltözhetsz a házunkba!

    Buci semmire nem vágyott jobban, mint egy saját zugra, így énekelni kezdett.

    – Vihaúúú, vauvá! Vauví, vohaó! – uvította rettenetes hangerővel a világba.
    
    A macskák erre gyorsan befogták a fülüket, így leesett a jókedvvel teli labda. A lányok azonmód kicsomagolták a jókedvüket, és vigyáztak, nehogy újra elvigyék a cicák.
    
    Az undok macskák nem bújhattak többé a lányok mellé, mert Buci kiebrudalta őket a házból. Ő lett a legboldogabb eb a faluban.

    Hát így esett a nagy eset. Ti is vigyázzatok a jókedvetekre, mielőtt elviszi a cica!

Forrás: SZUNO

Mese: Téli álom Doktor Bubó rendelőjében...

    "Miközben Ursula a téli álmát alussza a rendelőben, Csőrmester és Dr. Bubó azt fundálja ki miként lehetne a bűnesetek számát lecsökkenteni. Bubó javaslata a megelőzés, így a lesikló kupa kevés résztvevője után, a hószobor építőverseny nagy sikernek örvendett a fehér tájban. Dr. Bubó éppen Ursulát szerette volna hazatolni, hogy ott aludhasson, de már nem bírta, így amíg a mentőket hívta, belepte a hó a szerelmes asszisztensét. Az Oroszlánkirály, pedig azt hitte, hogy a hóval befedett Ursula is egy a versenyre épített szobor..."

Forrás: MTV Videotár

Mese: Grimm fivérek - Csipkerózsika

Kép: Erte - Sleeping Beauty

    Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak a válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:
    - Ó, ha nekünk gyerekünk volna!
    De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:
    - Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.
    Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.
    Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:
    - Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.
    Minthogy ennél okosabbat senki sem tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az, akit nem hívnak meg.
    - Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!
    Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.
    Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire, futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:
    - Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!
    Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.
    A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira. Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.
    - Ahhoz nincs erőm, hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.
    Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná meg a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában. A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette.
    Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta már a mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.
    - Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát.
    Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette, amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt a szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok, falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.
    „Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?” - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg, pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. „Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot” - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobáról szobára, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbefont hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.
    A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében, egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja, még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomályt - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.
    Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanyargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztal, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta, mert még sosem látott ilyesmit.
    - Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.
    Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergőszerszámot, és megkérdezte:
    - Mit csinálsz, anyó?
    - Fonok - felelte az öreg.
    - Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?
    - Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.
    - És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?
    - Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.
    A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.
    És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba, s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyben lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is, elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.
    Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.
    Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s végül a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.
    Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett, egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával, fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát. A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.
    Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.
    Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:
    - Ha száz ilyen erdőáll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!
    A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy szál karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy a szélére ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.
    A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára, és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.
    Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.
    A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.
    Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.
    Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:
    - Ki vagy te?
    A királyfi pedig felelte:
    - Eljöttem hozzád, hogy felébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.
    Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtotta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek,
és riadtan menekültek a sötét sarkokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük.
    Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.
    A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Mese: Hans Christian Andersen - Az öreg tölgyfa utolsó álma

Kép forrása: itt

    "Magasan a meredek sziklán, a tengerpart mellett állt egy öreg tölgyfa. Pontosan háromszázhatvanöt éves volt, de a fa életében ez éppen annyi idő, mint az emberek életében háromszázhatvanöt nap. Mert számunkra a nappal után jön az álmot hozó éjszaka, a fa életében az éjjel, a pihenés ideje a tél, a többi évszak, a tavasz, a nyár és az ősz pedig a nappal, mikor ébren van.

    Egy meleg nyári napon az öreg tölgy koronája mellett repdesett egy kis kérész, élvezve a nap simogató sugarait. Mikor elfáradt, leült az öreg tölgy egyik levelére megpihenni egy kicsit. Ekkor így szólt a fa:

    - Szegény kicsiny teremtmény! Az egész életed egyetlen rövid nap! Milyen szomorú!

    - Szomorú? Miért mondod ezt? – kérdezte a kis kérész. – Minden olyan szép körülöttem, napfényes és meleg, és ez engem boldoggá tesz!

    - De csak egyetlen napra! Aztán minden elmúlik!

    - Elmúlik? – ismételte a kérész. – Ez mit jelent? Elmúlsz te is?

    - Nem. Én talán ezer olyan napot is megélek, mint te. Számomra a tavasz, a nyár, az ősz és a tél jelentenek egyetlen napot. Ez olyan hosszú idő, hogy te talán meg sem bírnád számolni.

    - Azt mondod, nem tudnám megszámolni? Akkor nem is érteném meg – mondta a kérész. – Lehet, hogy te több ezer napot is megérhetsz, én viszont több ezer csodás pillanatot élek át, melyekben vidám és boldog vagyok. Vajon megszűnik a világ minden szépségével együtt, ha meghalunk?

    - Nem – felelte a tölgy. – Minden bizonnyal az jóval tovább fog tartani, mint amit el tudnék képzelni.

    - Akkor hát, végül is mindketten ugyanannyit élünk, csak másképpen számolunk – mondta a kérész, és tovaszállt a bársonyos levegőben, mely telis-teli volt a vadrózsa, a bodzavirág, a mezei kakukkfű, a menta és a százszorszép bódító illatával, és a kis kérész egészen mámorossá vált tőle. Így telt a napja, örömmel, boldogsággal. A nap végén, elfáradva az egész napi élményektől, lefeküdt pihenni, és örökre lehunyta a szemét.

    - Szegény kis kérész! Milyen rettentően rövid az életed! – sóhajtott az öreg tölgy.

    És ez így történt minden esztendőben. Minden nyáron az öreg tölgy és a kérészek új nemzedéke elbeszélgetett az életről, a kérészek pedig meghaltak a nap végén, de mindegyikük ugyanazt a boldogságot és örömöt élte át.

    Az öreg tölgy viszont ott állt éberen a tavaszi reggeleken, a nyári délidőkben és az őszi estéken. De már közeledett számára is a pihenés ideje, a tél. Nagy viharok támadtak, és megfosztották a tölgyet minden levelétől, miközben azt énekelték: „Jó éjszakát, öreg tölgy! Aludj! Aludj édesen!”

    Beköszöntött a tél, és puha, fehér hótakaróval fedte be a tölgy ágait. A fa mély álomba merült, és a hosszú tél során megannyi álmot látott, akárcsak, mi emberek, mikor elalszunk.

    Ez az öreg tölgy valaha nagyon kicsi volt, egy parányi makk volt a bölcsője.     Emberi időszámítás szerint már életének negyedik századában járt. Ő volt a legnagyobb fa az erdőben. Hatalmas koronája messze túlnőtt a többi fán, és útmutatóul szolgált a tengerészek számára. A tölgy nem is tudta, mennyi mindenkinek jelentett segítséget. Nyáron a zöld lombja között az erdei galamb rakott fészket, kakukk ült az ágára énekelni, ősszel a vándormadarak pihentek meg rajta hosszú útjuk előtt. Most télen, mikor nem takarta ágait a sok levél, akkor látszott csak milyen öreg is valójában. Bütykös és göcsörtös ágaira varjak ültek beszélgetni, hogy milyen nehéz túlélni a hideg időt.

    Karácsony idején, mikor a tölgy legszebb álmát álmodta, az öreg fát különös érzés fogta el. Úgy rémlett neki, mintha hallaná a templom felőli csengő hangokat, és úgy érezte, mintha meleg, nyári nap venné körül. Álmában magasra nőtt, fel, egészen a felhők közé, és egyszeribe minden levelével képes volt látni mindazt, mi körülveszi. Látta a csillagokat fényes nappal, és mindegyik úgy ragyogott, mint egy-egy tiszta szempár. Az öreg tölgyet mindez a gyermekek szemére emlékeztette, és a szerelmesekére, akik az ő koronája alatt találkoztak egymással. Ez a csodás látvány nagy örömmel és boldogsággal töltötte el. Azt szerette volna, hogy körülötte mindenki átérezze ezt az örömöt, és a nála kisebb fák és bokrok, füvek és virágok is ilyen nagyra nőjenek, mint ő. Így is történt. Bokrok és füvek törtek a magasba, és jöttek velük a madarak, a szöcskék, a májusi bogarak, a méhek, és minden madár énekelt. Örömteli daluk betöltötte a magas eget. Mindenki ott volt körülötte, még a kicsiny kék virág is a vízpartról.

    - Mindenki itt van körülöttem, nagyok és kicsik, senkiről sem felejtkeztünk el! – kiáltott fel a tölgy. – Hogyan lehet minden ilyen gyönyörű? Ennyi boldogságot elképzelni sem lehet! Hogyan lehetséges ez?

    - A mennyországban mindent el lehet képzelni, minden lehetséges! – hangzott a válasz a levegőben. És az öreg tölgy egyre magasabbra és magasabbra nőtt, és érezte amint a gyökerei kitépik magukat a földből, és a bilincsből megszabadulva csak szállt és szállt egyre magasabbra.

    - Tudok repülni! – kiáltott a tölgy. – Egyre csak fel, a fény és a dicsőség felé! És mindenki, akit szeretek, kicsik és nagyok, mind itt vannak mellettem!

    Ez volt az öreg tölgyfa utolsó álma. Miközben álmodott, egy hatalmas vihar söpört végig a tengeren és a szárazföldön. A vad vihar kicsavarta a fa gyökerét, és az öreg tölgy nagy reccsenések közepette kidőlt a földből. Háromszázhatvanöt évet élt. De számára ez az idő éppen annyi volt, mint a kis kérész számára egyetlen nap.

    Karácsony reggelén, mikor felvirradt az új nap, a vihar elcsendesedett. Minden templomból ünnepi harangok hallatszottak, és minden szív, még a legkisebb is, hálával telt meg.

    A tenger is megnyugodott, és egy nagy hajó tűnt fel rajta. Egy tengerész kutatta szemével az öreg tölgyet a távolban:

    - Az öreg tölgyfát, mely iránytű volt számunkra, kicsavarta a vihar múlt éjjel! – kiáltotta. – Senki sem tudja pótolni azt a fát.

    Ez volt az öreg tölgy halotti beszéde. Rövid, mégis mindent elmondott a fáról, amit mások számára jelentett.

    Ahogy ott feküdt a fa a hóban, a távolból odahallatszott a tengerészek karácsonyi éneklése:

Pásztorok, pásztorok örvendezve
Sietnek Jézushoz Betlehembe;
Köszöntést mondanak a kisdednek,
Ki váltságot hozott az embereknek.

Angyalok szózata minket is hív,
Értse meg ezt tehát minden hű szív;
A kisded Jézuskát mi is áldjuk,
Mint a hív pásztorok, magasztaljuk.

Üdvözlégy, kis Jézus! reménységünk,
Aki ma váltságot hoztál nékünk.
Meghoztad az igaz hit világát,
Megnyitád szent Atyád mennyországát.

Dicsőség, imádás az Atyának,
Érettünk született szent Fiának,
És a vigasztaló Szentléleknek,
Szentháromságban az egy Istennek.

    Így hangzott a tengerészek dala, és a hajón, miközben énekeltek, mindenki a maga módján átérezte ezt a felemelő pillanatot. Mint amit az öreg tölgy is átélt utolsó, mégis leggyönyörűbb álmában Karácsony éjjelén.

    Vége"

Forrás: Mesesarok

Mese: Máté Angi - Amikor egymás álmát álmodták

Kép: Rofusz Kinga

...részletek Máté Angi: Az emlékfoltozók című elbűvölő mesekönyvéből, melyhez Rofusz Kinga készített illusztrációkat

...kik is azok az emlékfoltozók?

    "Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak: hajnalonta nyitott ablakaik párkányán ülve fütyörésztek, mint a rigók, hálóingben lógatták a lábuk, mint valami unatkozó tündérek, az egyik olyan szőke kislány, akárha fején limonádét hordana, a másik mint egy faodú, olyan barna.
    Ezek a szőke és barna tündérrigólányok minden hajnali fütyörészésük után, amikor már reggel lett és járt a postás, átugráltak házuk küszöbén – egy nagy piros fazekat cipelve magukkal – egészen a postaládáig, onnan kiszedték a leveleket, mind egy szálig, bele a fazékba, aztán becihelődtek a házukba.
Bent leültek a nagy piros fazék köré, és bontani kezdték a borítékokat..."

...most, hogy már ismerjük a szereplőket, íme az "Amikor egymás álmát álmodták" című mese:

    "A tündérrigólányok, ha befejezték a mindennapi emlékfoltozást - mert naponta érkezett a postás a lyukas kendőkkel -, lefeküdtek.
Bebújtak paplanjaik alá, fejüket kispárnájukra hajtották, és mellé egyengettek egy-egy még kisebb kispárnát. Egyet a limonádéhajú, egyet a faodúbarna, azért, ha jönnek az álmaik, azok is lefekhessenek.
    Aztán, mert fáradtak voltak, el is szenderültek, és két szuszogás után már körülöttük neszeztek az álmaik.
    Az érkező neszezők, az álmok leültek a kisebb kispárnákra, ám nem aludni (hisz az álmaink csak akkor alusznak, mikor ébren vagyunk), csak ültek, törökülésben, egyik álom azt mutatta, hogy a limonádéhajú akácvirágot rágcsál, a másik álom, amelyik a faodúbarna fejénél kuporgott, azt, hogy a barna tündérrigólány agyagot gyúrt, s a gyúrtból kicsi csuprokat keverít.
Így a limonádéhajú azt álmodta, akácvirágot rágcsál, a faodúbarna pedig azt, hogy agyagcsuprokat keverít.
    Reggel felébredtek a lányok, nyújtóztak az égig, szaladtak a napba, hogy azzal egyszerre ülhessenek a kerítésen, a postást várva, s a kerítésen üldögélve elmesélték egymásnak az álmaikat, kacagva. Majd, ahogy telt a nap, a limonádéhajú szedett néhány fürt akácot, rágcsált az édes szirmokból, a faodúbarna pedig felhozta a pincéből a régóta őrzött agyagot, és gyúrt egy kis csuprot. Mikor az agyag kiszáradt, a maradék akácvirágot a keverített csuporba tették.
    Aztán végére járt a nap, a tündérrigólányok bebújtak ismét a paplanjain alá, fejüket a kispárnájukra hajtották, és elegyengették a kisebb kispárnákat is, az álmaiknak.
    Igen ám, de valahogy összekeveredtek a kispárnák: a limonádéhajúé a faodúbarna tündérrigólányhoz került, a faodúbarnáé pedig a limonádéhajú mellé, nem vették észre, álmosak, fáradtak voltak, elszenderedtek.
    Két szuszogás után meg is érkeztek az álmaik, keresték, hová ülhetnének törökülésbe, mutathassák magukat, legyen álmodás. Ám az álmok párnái elkeveredtek, így ők is más-más tündérrigólányhoz kerültek: a faodúbarna álmodta, hogy a limonádéhaját a Küküllőben mossa, halak rejtőznek benne, a limonádéhajú pedig azt, hogy faodúbarna haja tele lett bogánccsal és sündisznóval fésülködik.
    És fordítva álmodtak hajnalig.
    Akkor az elcserélt párnákon ülő álmok neszezve elhagyták a szobát, a házat, átszökelltek a kerítésen, le a dombról, a földeken szunnyadó pipacsfejek fölött.
   Amikor reggel a tündérrigólányok világra és egymásra nyitották a szemüket, egyszerre mondták, hogy:
   - Álmodtam az álmodat! Azt álmodtam, te vagyok!"

Jamie és a csodalámpa

Aludj jól, Jamie!

...persze Jamie-nek esze ágában sincs aludni...
...mégis álomszerű kalandokba csöppen éjszakánként
...Sajó kutyával kalandoznak Kakukkiában fura barátok - Megvagy Hadnagy, Segíts Elek vagy Füligláb nyúl - társaságában
...de minden bonyodalomra akad megoldás: a csodalámpa!

...a Jamie és a csodalámpa című rajzfilmsorozat bizarr világa feltűnő hasonlóságokat mutat a tudattalanból felbukkanó álomképek zavarba ejtő ötleteivel
...kiváló példa erre Fonák Tamás, az Ellenkandúrnagy alakja, aki mindent fordítva csinál
...például azért szeretne elindulni egy versenyen, hogy veszítsen, ráadásul kifejezetten jól szórakozik a legnagyobb bajban
...nem csoda, hogy Jamie eltöpreng a mese végén a történteken - talán időnként tényleg érdemes rácsodálkozni, hogy éppen az ellenkezője is lehetséges mindannak, amit teszünk, érzünk, gondolunk...

...néhány rész a sorozatból:

Lewis Carroll: Alice Tükörországban

Kép: John Vernon Lord

...részlet:

    "Ez csak a Fekete Király horkolása - mondta Subidu.    - Gyere, nézd meg! - kiáltották a fivérek, kézen fogták Alice-t, és az alvó Fekete Királyhoz vezették.
    - Hát nem kedves látvány? - kérdezte Subidam.
    Alice nem tudott őszintén helyeselni. A Király hosszú, bojtos, piros hálósipkában hevert, rendetlen kupaccá gömbölyödve, és lármásan horkolt.
    - Úgy hortyog, hogy mindjárt elröpül a feje! - jegyezte meg Subidam.
    - Félek, hogy megfázik itt a nedves fűben - mondta Alice, aki nagyon figyelmes kislány volt.
    - Most éppen álmodik - közölte Subidu -, és tudod-e vajon, hogy miről?
    - Azt senki se tudhatja - felelt Alice.
    - Ugyan! Hát rólad! - kiáltotta Subidu, diadalmasan összecsapva kezét. - És ha már nem álmodna rólad, mit gondolsz, vajon hol lennél?
    - Hát ott, ahol vagyok - válaszolta Alice.
    - Csudát! - vágott vissza Subidu fölényesen. - Sehol se lennél. Hiszen te csak álomkép vagy!
    - Ha az a Király ott véletlenül fölébredne - tette hozzá Subidam -, hipp-hopp, eltűnnél, mint a kámfor!
    - Dehogy tűnnék! - kiáltotta Alice sértődötten. - És különben is, ha én csak álomkép vagyok, akkor kíváncsi volnék, hogy ti vajon...
    - Szintúgy! - mondotta Subidam.
    - Szintúgy! Szintúgy! - kiáltotta Subidu.
    Olyan hangosan kiabált, hogy Alice rászólt:
    - Csitt! Akkora lármát csapsz, hogy még a végén fölébreszted!
    - Hiába beszélsz arról, hogy fölébresztjük - mondta Subidam -, hiszen te csak álomkép vagy. Tudod jól, hogy nem vagy igazi.
    - De igazi vagyok! - Alice sírva fakadt.
    - A sírástól sem leszel igazibb - jegyezte meg Subidu. - Ezen nincs mit sírni.
    - Ha nem volnék valódi - mondta Alice, könnyei közt szinte kacagva, olyan különös volt ez az egész -, akkor sírni sem tudnék.
    - Remélem, nem gondolod, hogy ezek valódi könnyek - vágott közbe Subidam megvetően.
    'Biztos, hogy ostobaságot beszélnek - gondolta Alice -, butaság is sírni miatta.' Letörölte hát a könnyeit..."

/Révbíró Tamás fordítása a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán/

Mese: Kis Némó Szundiországban

...Windsor McCay amerikai rajzoló és animátor 1905-től a New York Heraldban megjelenő folytatásos képregénye (Little Nemo in Slumberland), amelyből 1989-ben amerikai-japán rajzfilm is készült (magyar fordításban Kis Némó Álomországban címmel)
...Kis Némó hat év körüli fiú, aki az álmok világának mindenféle furcsaságával szembesül: a tárgyak átalakulnak más tárgyakká, megnövekednek, összezsugorodnak, a legfurábban pedig Némó ágya viselkedik - például hajóvá, csónakká változik vagy lábakat növeszt és vágtatni kezd
...a történetenként egy oldalas képregény elképesztő fantáziáról tanúskodó lapjai eredeti formában megtekinthetők a következő oldalon: Internet Archive

Kép: Winsor McCay