Kicsibácsi egyszer azt álmodta, hogy hazafelé tartva a postáról, ahol is feladott egy képeslapot a nénikéjének, megemlékezvén annak közelgő születésnapjáról, útközben hogy, hogy nem, óriássá változott. De nem egyből, hanem valahogy úgy fokozatosan. Minden lépéssel egyre nagyobbra nőtt, miközben a világ, konkrétan a főutca, amin éppen menendő volt, ugyanilyen tempóban zsugorodott. Úgyhogy mire odaért az öreg dióhoz, az már csak egy apró, fekete pöttynek látszott valahol lent, szédítő mélységben a lába előtt. Most akkor már soha többé nem tudok hazamenni, és ácsoroghatok itt kint, az utcán ítéletnapig? – töprengett álmában Kicsibácsi kétségbeesetten. És vajon mit fog szólni ehhez Kicsinéni, na meg Imikém? Még az is lehetséges, hogy megijednek tőlem? – vetett számot a további aggasztó következményekkel. Ráadásul van itt még valami! – jutott eszébe rémülten. – Vajon a nevem, miután már korántsem vagyok apró termetű, sőt mi több egyenesen óriássá változtam, szóval a nevem ezentúl többé már nem is lehet Kicsibácsi? Ettől úgy megijedt, hogy azon nyomban fel is ébredt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése