Ki tudja miért, de minden télen van egy éjszaka, amikor Kicsinéni és Kicsibácsi ugyanazt álmodja: csodálatos, madárdallal csipkézett tavasz van odakint, simogatón fúj a langy zefír, s a párakoszorús, könnyű felhők mögül kibukkanó nap puha, pocsolyás fényfoltokkal tarkázza a domboldal (vagy egy csalitos, esetleg egy pitypangos rét) hirtelenzöld füvét. Kicsibácsi és Kicsinéni ilyenkor váratlanul felébred, s nyomban el is elhatározzák, hogy a szép időre való tekintettel a tervezett nagytakarítás (hétvégi bevásárlás, netán üvegvisszaváltás, éppen mi) helyett inkább kirándulni mennek. Elő is készítik a szükséges felszerelét: bakancsot, termoszt, svájcibicskát, szenvicses dobozt, összecsukható kempingpoharat. – Felteszek egy kávét, aztán reggeli után indulhatunk is – mondja Kicsinéni mindig ugyanazokkal a szavakkal Kicsibácsinak. – Én addig kiszellőztetek – válaszolja, szintén mindig ugyanúgy Kicsibácsi, azzal elhúzza a függönyt a hálószobaablak elől. Ekkor látja meg, hogy szó sincs jó időről. Mi több: kint mindent hó borít, mintha egy nagy papírlapot akasztottak volna az ablak elé, amire fehér krétával rajzoltak egy láthatatlan tájat.– Nincs kint semmi – szólal meg ekkor Kicsibácsi, mint aki most ébredt fel. – Hogy mondod? – kiabálja a konyhából Kicsinéni. – Nincs kint semmi – ismétli meg Kicsibácsi valamivel hangosabban. Erre már Kicsinéni is bejön a konyhából, megáll Kicsibácsi mellett, és ő is látja, hogy valóban: odakint egyéb sincs, mint a nagy, fehér semmi. Egy üres hajnal, rajzpapírból. – Akkor hát feküdjünk vissza – igazítja meg magán fázósan a pongyoláját Kicsinéni. – Feküdjünk – húzza vissza csalódottan a függönyt Kicsibácsi. És – mindig ez a vége – visszafekszenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése