 |
| Kép forrása: itt |
Mise előtt és után, falusi emberek csoportja beszélgetett a kút körül, ücsörgött a nagy gesztenyefa alatt a padon. A baromfiudvar pajtájából figyeltem őket a létra tetejéről.
Egy csillagporos éjjel kimentem az udvarra és a kutat megkerülve, az öreg ház és a pajta közötti lejtős füves réten egy gyönyörű pávát pillantottam meg. Óvatosan lépdelt, és ahogy az összezárt farkát húzta a sötétben a földön, lépésenként elhullajtott belőle egy-egy hosszú tollat.
Csöndben osontam utána és markomba gyűjtöttem az összes pávatollat, amit maga mögött hagyott. Már egy nagy csokor volt belőle a kezembe, mikor a pávát szem elöl vesztettem, eltűnt az árnyéka az öreg ház mögött. Álltam az éjjeli ég alatt, kezemben a rengeteg pávatollal. Felnéztem a végtelen ég sötétlő mélységébe és egy hirtelen mozdulattal feldobtam a tollakat a levegőbe. Szivárványos tűzijátékként terültek el a mennybolton, egy sem hullott vissza belőlük. Szívem megtelt égi szerelemmel és könnyes szemmel néztem utánuk. A pajta hátának létra volt támasztva, egészen a cserepes tetejéig. Felmásztam rajta, hogy közelebbről lássam a színes csillagokká változott pávatollakat. Mikor felértem a tetejére, egy cseppet sem kerültem hozzájuk közelebb, de a tető cserépfedelén egy rést pillantottam meg. Bemásztam rajta és a pajta padlásán egy öreg kincsesládára bukkantam. Nem volt rajta lakat, így bátran kinyitottam. Hogy pontosan mi volt benne, nem tudom leírni, de az az érzés, ami ismét átmosta lelkemet, ugyan az volt, mikor a tollakat az égbe hajítottam.
A történet második része természetesen egy álmom volt, örök tanulságként: „Szórd szét kincseidet - a gazdagság legyél te magad.”
Ha valaki kincseit az égbe borítja, akkor maradék nélkül megtalálja őket a földön is."
Álom forrása: Fehér Péter ékszerész ötvös égszerész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése