Az útjelző szavak (ÚSZ) módszere...

Michael Daniels: Útjelző szavaink - Önmagunk felfedezése a jungi úton (Osiris, 2002)

"Az ÚSZ mátrix kitöltése

    Kiindulásként elegendő annyit tudnia, hogy az ÚSZ szóasszociációs játék. Helyezze magát kényelembe, és gondoskodjék róla, hogy legalább fél órán át ne zavarják. Esetleg húzza ki a telefont. Az az ideális, ha egyedül van, és ne engedje meg, hogy bárki is megnézze, amit ír, megjegyzést tegyen rá, vagy bármilyen más módon zavarja.

    Most próbáljon megszabadulni minden gondolattól, ami éppen foglalkoztatja. Csukja be a szemét, és figyeljen a légzésére. ... Ha korábban már használta az ÚSZ módszert, próbálja meg elkerülni, hogy olyan válaszok érkezzenek, amelyekről azt gondolja, hogy jönniük kell. ... Ha úgy érzi, felkészült, vegyen egy kitöltetlen mátrixot [a kép nagy felbontású, nyomtatható], és haladjon a következők szerint:

ÚSZ mátrix

1. lépés

    Helyezze el a mátrixot vízszintesen, és írjon 8 szót balról jobbra haladva a lap tetején lévő négyzetekbe. Bármilyen szavakat írhat, amik elsőként eszébe jutnak. Próbálja meg nem cenzúrázni a gondolatait, és ne gondolkozzék túl sokat egy-egy szón. Ne írjon mondatot, vagy szavak nyelvtanilag összefüggő sorozatát. Egyszerűen 8 önálló szót írjon.

2. lépés

    Írjon másik 8 szót balról jobbra haladva a lap alján látható négyzetekbe. Ne fordítsa fejjel lefelé a lapot. Megint csak az első szavakat írja le, amelyek eszébe jutnak.

3. lépés

    ... nézze meg, mit írt a saját mátrixában az 1. és a 2. négyzetbe. Keressen egy újabb szót, amely valami módon összekapcsolja az első két helyre írt szavakat. A kapcsolat bármiféle lehet, feltéve, hogy az Ön számára van értelme. Ne zavarja, ha esetleg valaki más számára nem érthető az asszociáció. Ha több ilyen összefüggést kifejező szó is eszébe jut, a legszemélyesebbet válassza ki. Az itt választott szó ne legyen azonos a két alapul szolgáló szó egyikével sem, de olyan szó esetleg lehet, amit a mátrix valamely más négyzetébe már beírt. Ha úgy érzi, hogy a megfelelő kapcsolatot nem fejezi ki egyetlen szó, választhat egy rövid kifejezést is. Most pedig írja be ezt a kapcsolatot kifejező szót/kifejezést a 17. sz. négyzetbe.

4. lépés

    Ismételje meg a 3. lépést úgy, hogy a kapcsolatot kifejező szavakat [a számozás sorrendjében és a nyilaknak megfelelően] írja be a megfelelő négyzetekbe (a 3. és a 4. szó közötti kapcsolatot a 18. sz. négyzetbe, stb.). Ne hagyjon ki lépéseket, kövesse pontosan a ... megadott sorrendet: bizonyosodjék meg arról, hogy minden egyes kapcsolatot leírt, mielőtt továbbmegy a következőre. Ha már leírt egy-egy ilyen kapcsolatot kifejező szót, ne változtassa meg.

Kérdések

    Immár befejezte az ÚSZ eljárását, és készen áll, hogy értelmezze, amit csinált. [Mielőtt a következő posztban elolvasná az értelmezési lehetőségeket], az alábbi kérdéseket is gondolja végig.

1. Amint a gyakorlatban előrehaladt, érzett-e olyasmit, mintha gondolatainak egyre mélyebb és pszichológiailag egyre jelentéstelibb rétegeit tárná fel?

2. A középső kereten belül elhelyezkedő 11 szót valamiképp jelentősnek érezte-e a maga számára, talán amikor metaforaként vagy szimbólumként értelmezte?

3. Különösen a 3 középponti szóról érzi-e, hogy valami alapvetőt tartalmaz vagy szimbolizál a személyiségével vagy jelen helyzetével kapcsolatban?

    Ha igennel tud válaszolni a fenti kérdésekre, az értelmezési folyamatot érdekesnek, viszonylag érthetőnek és remélhetően informatívnak fogja találni. Ha a leírt szavakat triviálisnak vagy jelentés nélkülinek érzi, az sem jelenti szükségképpen, hogy a gyakorlat nem "működött". Talán csak annyit jelent, hogy az értelmezési folyamat bizonyos erőfeszítést fog igényelni, és vizsgálja meg a közvetett vagy szimbolikus asszociációkat."

...csak akkor olvassa tovább, ha már kitöltötte az ÚSZ mátrixot!

    "Feltevésünk szerint a lap felső sorába írt első nyolc szó valami előremutató, felsőbbrendű vagy dinamikus dolgot tükröz, illetve szimbolizál a személyiséggel kapcsolatban. Ezzel szemben a lap aljára írt nyolc szó a személy regresszív, alsóbbrendű vagy statikus hajlamát jeleníti meg. Hasonlóképpen, a lap bal oldalára írt nyolc szó (négy fölül és négy alul) a belső, tudattalan vagy szubjektív folyamatokat tükrözi, illetve szimbolizálja, a jobb kéz felőli oldalra írt szavak pedig a külső, tudatos vagy objektív folyamatokat. ...

    Az ÚSZ mátrix értelmezése során rendszerint csak a belső keretben lévő tizenegy szót vesszük figyelembe.

    ... az Óriás és a Törpe képviseli a függőleges: fent kontra lent (progresszió kontra regresszió) poláris ellentétét. A Lélek és a Perszóna képviseli a bal kontra jobb (belső kontra külső) vízszintes poláris ellentétét.

    A négy sarok kulcsfogalmai a két fő dimenzió pólusainak különböző kombinációit jelzik. Ennek megfelelően a Vezető a belső előrehaladás elve; az Imágó a külső előrehaladásé; az Árnyék a belső regresszió elvét, a Szellem pedig a külső regresszió elvét jeleníti meg.

    Az Állomás és a Küzdelem két pólus közötti, a belső-külső és progresszív-regresszív dimenziók egyensúlyi, illetve feszültségpontjai.

    A mátrix végpontjaként a Sors jeleníti meg a pszichén belüli összes erőt, feszültség és ellentét végső feloldását. Közvetlenül azonban az Állomás és a Küzdelem egyesüléséből származik."

Rövid összefoglaló a kulcsfogalmakhoz:

Óriás: ösztönző erők, uralkodó motiváció, erőforrás; kreatív impulzusok, személyes értékek; szükséges mozgás és fejlődés, jövőbeli lehetőség

Törpe: tehetetlenséget okozó hajlamok, a gyengeség forrásai; olyan tulajdonságok, amelyek a személyt visszatartják; gyerekkor, éretlen impulzusok

Lélek: belső alapszemélyiség, privát vagy szubjektív én; a tudattalannal szembeni attitűd; azok a tulajdonságok, amelyek vonzanak bennünket az ellenkező nemben (anima/animus)

Perszóna: külső alapszemélyiség, nyilvános vagy objektív én; maszk vagy színjáték, szociális szerepek; tudatos attitűdök és irányulások

Vezető: magasabb intuíciók, a belső tanító érzése; az inspiráció, illetve élvezet fő forrása; lelkiismeret, morális elvek; azok a belső értékek, amelyeket tökéletesen fel kell ismerni, illetve ki kell fejleszteni; a tudattalan törekvés iránya, a Jung-féle mana személyiség (Bölcs Öreg/Nagy Anya)

Imágó: én-ideálok, tudatos értékek, célok és vágyak; elképzelt jövőbeli helyzet vagy a jelenlegi tendenciák látszólag elkerülhetetlen következménye; fizikai, anyagi vagy szociális szükséglet

Árnyék: elfojtott anyag, a személy természetének sötét és rejtett oldala; azok a nem kedvelt jellemzők, amelyeket a személy nem akar felismerni az énben és hajlamos másra vetíteni; olyan értékek, funkciók vagy attitűdök, amelyeket a személy tudatosan nem különböztet meg, illetve nem fejleszt; komplexusok

Szellem: problémák és szorongások; olyan területek, ahol a kifejeződés nehéz; elutasított értékek; olyan jellemzők, amelyeket a személy tudatosan felismer a selfben vagy a helyzetben, de ezek nem tetszenek neki; olyan terület, ahol segítségre van szükség, vagy segítséget keresünk

Állomás: alapvető én-érzés, jelenlegi státusz vagy lényegi személyes helyzet; a személy alapvető értékes tulajdonsága; fő érzelmi tónus, személyes stílus; Jung-féle ego

Küzdelem: személyes feladat, keresés vagy kaland; a konfliktusok mezeje, erkölcsi dilemma; belső nyugtalanság, spirituális krízis; fő ügy vagy fő elfoglaltság; előrevezető út

Sors: megvalósított önmagunk; a küzdelem vagy a keresés kivetített kimenetele; végső cél vagy érték; személyes átalakulás; Jung-féle Self/Selbst

A nehezen ébredők zseniális lélekrajza Karinthytól...

Kép forrása: itt

Karinthy Frigyes: Tanár Úr kérem (1916) - Reggel hétkor

    Krrr... Brrr...

    Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván tűzoltók... szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan meggyulladt a kredenc.

    Krrr... Brrr...

    Dehogy... hiszen ez a vekker... A vekker csönget... De hiszen akkor fél hét van már... fel kellene kelni.

    De hisz az lehetetlen, hiszen csak most feküdtem le. Mi van ma?

    Szerda? Magyar, német, mennyiségtan, földrajz, torna. Ez öt. Rendben van! Akkor még alhatom öt percet.

    Magyar, német, mennyiségtan, földtan... Tyű! Hiszen én még nem csináltam meg a térképet... Ceruzával megvan már, most ki kellene húzni tussal Magyarország határát... Tyű! Hiszen át kellene olvasni még a földrajzot és a magyart, föl kellene kelni, felelés van... felelelele... fefe...

    Na - mi ez? Csak nem alszom el megint - ezt mégse lehet, felelés, Mákossy tanár úr és Magyarország határa...

    Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért nem muszáj elsietni a dolgot... Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a felkelést szép nyugodtan - - biztos kézzel - - előkészítve... Zrínyi se rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült... Kérem, tanár úr, én készültem...

    Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember azért mindjárt kidugja a lábát a takaró alól, ilyen hidegbe... Persze, a harisnya, az fontos, ha fel akar kelni az ember... de csak óvatosan, kedves Bauer, csak óvatosan... Így, szépen, lenyúl az ember a szék alá, óvatosan felkaparja a harisnyáját... így... behúzza szépen a takaró alá... hogy én minek dugjam azért ki a lábam?... nevetséges, itt is fel lehet húzni a takaró alatt... Na, ugye!... tyű, ott oldalt bejön a hideg... Kapitány úr, kapitány úr, léket kapott az ágy, Némó kapitány, mindjárt elsüllyed... ezt be kell tömni... hú de jó!

    Na. Hát ez megvan. Fent van. Hát ez kemény munka volt, ez igen. Ezután néhány percnyi pihenés következik. Hiszen a nehezén túl vagyok, most már csak a cipő jön és a ruha, erre lehet pihenni néhány percet. Pihenni szükséges, úgyis beteg vagyok. Mélyen tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedése következtében nem vehet részt az előadáson, tisztelettel Bauer Károly.

    Bár ez nem valószínű. Bár azért a földrajzot mégis át kellene nézni és kihúzni tussal... Bár miért kellene azért fölkelni... tegnap egyszer átnéztem részint, úgyis mindjárt fölkelek és megnézem, hát most már mindegy. Nevetséges. Egy oldal különben is az egész, másrészt, de azonban gyöngélkedem is. Nemcsak átnézem én aztat, hanem még itt az ágyban elmondom, emlékezetből aztat, ahogy tegnap átolvastam... mert én nem henyélésből fekszem, kérem tanár úr, hanem hogy elmondjam magamban a földrajzot... nekem itt sürgős és halaszthatatlan feküdnivalóm van, itt az ágyban... ezt rögtön el kell intézni... ezt a fekvést... mert már hét óra is lehet...

    Tehát Norvégiát délen határolja Dánia... nyugaton a Balti-tenger... és Dánia fővárosa... és Főváros Dániája...

    Na, kezdje elölről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen Bauer, mert magának felelnie kell, mert maga Dániából négyesre áll, és az intőkonferencia már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.

    Igenis, az intőkonferencia ott ül már Dánia határán és tanácskoznak. Még csak a hadvezért várják, és a csatát azonnal megkezdik. Tehát mi Németalföld fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat, és ülj ide az ágyú mellé, most te vagy az Ágyútüzér, és teneked kell megvédeni Norvégia határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém ezer kipróbált, derék cowboyt, mindegyik egy-egy mozigéppel, majd én megmutatom nekik. Hajrá, hajrá, derék fiúk! Fel a csatába! Adjatok egy lovat Bauer alá!

    Na most!... Hadaink már bent járnak Dániában... Én azt hiszem, igazgató úr, mégiscsak ez a Bauer fogja megvédeni Norvégia határát. Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a nyújtón, és mint fővezérnek, ez kell. Na Bauer, hát akkor csak neki, édes fiam... foglald el Dániát... így még kijavíthatod a négyesedet.

    Jó, nem bánom tanár úr. Tábornoki egyenruhám megfelel? Így. Hát most utánam, fiúk. Maga, Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem... de vigyázzon, hogy mit parancsolok, és fogja be a száját... Így. Üljön fel ide hátra a lovamra, és kapja el, ha golyó jön... Majd adok én magának. Ne feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél. Hát mondd meg, tanár úr, mi a fővárosa Dániának? Na ugye, nem tudod. Dánia fővárosa Budapest, miután én most elfoglalom, és hozzácsatolom Magyarországhoz. Ülj le, tanár úr, négyest kapsz.

    Hát hol is van az a Dánia? Hol is van? Az bizonyos, hogy valahol van. De nem találom. Jaj, jaj, tanár úr, nem találom Dániát, hogy foglaljam el?

    Persze, hogy nem találod, gazember, miután nem húztad ki tussal Magyarország határát a térképen, hát most nem látni, hol kezdődik Dánia. A katonák ott állanak a határon, és nem mernek átlépni, mert félnek, hogy belépnek a tusba, mielőtt megszáradt.

    Na megállj, te gazember Bauer, ezt te csináltad! Le a fejeddel! Le a fejeddel! Hóhér, vágja le gyorsan a fejét, azzal a cigarettavágóval!

    Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem! Jaj, Erzsi, Erzsi!...

    Na, mi az, ifiúr?... Mi?! Maga még az ágyban van? Hiszen nyolc óra van már, a nagyságos úr már el is ment a hivatalba.

    Tyű! Ezt elaludtuk megint!

    Tyű! Mi lesz itt!! Még jó, hogy a harisnyám fent van.

Wass Albert: Emese álma

Kép: Hebling Ferenc - Emese álma (1928)

    Messze keleten, a végtelenbe vesző, füves síkságon, békés, szép életet éltek a magyarok. Lassan terelgették nyájaikat legelőről legelőre a fű növése szerint, s asszonyaik, gyermekeik nehéz, hatkerekű sátorszekereken követték a nyájak útjait. Hosszú szarvú, fehér ökrök vonták a szekereket, serdülő leányok nógatták az ökröket, s a sátrak likán kék füst szállt föl az ég felé, ahogy odabent asszonyok főzték az ételt. Férfiak, legények, serdülő kamaszok a nyájakat ügyelték lóháton, mások vadásztak, halásztak. Ez a nyájait terelgető lovasnép a csillagoktól tanulta a bölcsességet, és a puszták végtelen síkjától a türelmet. Nem építettek házakat maguknak. A szellős sátor tisztább volt és sokkal kényelmesebb, mint a megtelepedett népek alacsony földkunyhói, vagy sötét kőházai. Sátraikat színes szőnyegek díszítették, s öltözetük is jobb volt, mint a megtelepedett népeké. Szakértelemmel cserzett, puha bőrruhát viseltek a magyarok, s alatta vászonból készült alsóruhát, amit abban az időben még sem a rómaiak, sem a görögök, sem a germán népek hírből sem ismertek.
    Ősi szokás szerint a fiúgyermek hároméves koráig anyja sátorszekerén töltötte életét. Mikor betöltötte a három évet, kapott egy birkát, amin lovagolni tanulhatott, és egy gyermek-íjat, hogy hozzászokjon a használatához. Birkáján ülve követte a nyájak mozgását, míg be nem töltötte a hatodik esztendőt, és apja megajándékozta egy csikós-kancával. Megesett, hogy a csikóval együtt szopta a kancát a gyerek is. Mire elérte a tizedik esztendőt, ismernie kellett harminchárom ősének a nevét. Megtanult lovat pányvázni, vágtató ló hátáról vadat nyilazni, értett a pásztorkodás minden csínjához, és futárszolgálatot végzett szükség esetén, vadászhatott egyedül, és a csatában apja fegyverét hordozta. A csaták egyre gyakoribbak lettek a síkságon, míg végül is hozzá tartoztak az élethez. A régi jó idők elteltek már, amikor mindenki számára volt bőven hely a nagy síkságon, s csak kalandra vágyó legények portyáztak csatát keresve. Népek és nyájak megsokasodtak, s harc döntötte el, hogy ki él meg és ki nem. A gyöngébb törzseket észak felé szorították föl az erősebbek, ahol rövidebb volt a nyár és szigorúbb a tél s az élet nehezebb. Pásztorkodó népek számára mindég a váratlan ráütés volt a legnagyobb veszedelem. A nyílt mezők nem nyújtottak menedékhelyet. Porfelhő jelent meg az ég alján valahol, s még a birkán lovagló kisgyermek is tudta, hogy csak veszedelmet jelenthetett.
    Abban az időben a besenyők voltak a magyarok legádázabb ellenségei. Ez a harcias rokon-nép kelet felől nyomult nyugatnak a nagy síkságon, akárcsak századokkal azelőtt a hunok meg a magyarok tették. Támadásuk pusztulást jelentett mindenki számára. Besenyők nem kértek s nem adtak kegyelmet.
Egy szép meleg, nyári napon szokatlanul kis létszámú törzs vonult lassan a síkságon, keletről nyugatnak. Csaba vezér leszármazottjának, Ügyeknek a törzse volt a vándorló csoport. Elöl a fiatal törzsfő maga vezette a harcosok csapatát táncos, fekete ménjén. Mögöttük, az első sátorszekéren, fiatal asszonya, Emese. A szekérsort nem követték nyájak, mint máskor. Ügyek és Emese útban voltak a táltos szállásához, hogy áldást kérjenek házasságukra.
Délről gyorsan közeledő porfelhő tűnt föl hirtelen. Jókora besenyő portya támadt reájok.
    Nem volt fejveszett kapkodás. Erős karok emelték be a szekerekbe a kisgyermekeket. A szekéroszlop megállt. Asszonyok, gyermekek íjak után nyúltak. A lovasok félkörben helyezkedtek el a szekerek és a támadók között. Nyilaik leszedték a nyargaló lovak hátáról a támadók első sorát. Gondosan célzott nyilak süvítettek elő a szekérponyvák alól is. De a támadás jött tovább.
    Ügyek és emberei kardot vontak, csákányt markoltak. Tudták, hogy az ellenség túlerőben volt, és csupán a csoda menthette meg őket. De készek voltak meghalni, mindannyian.
    Egyszerre csak új porfelhő támadt nyugaton. Szélesebb, nagyobb, mint amit a besenyő lovak vertek föl azelőtt. Gyorsabban is közeledett. Már hallani lehetett a paták dübörgését is. A besenyők megtorpantak, de már késő volt. Megnyílt a porfelhő és hosszú, gonosz szarvak hatalmas erdeje jelent meg, sok ezer nyargaló, megvadult fehér marha, s kikerülve az ismerős szekereket, rászakadt a megdöbbent besenyőkre, porba taposva lovat és embert. A hatalmas ökörcsorda mögött magyar csordások nyargaltak habzó lovakon, pattogó karikásokkal. Vezetőjük megállította ágaskodó lovát Ügyek előtt.
    – Hála legyen Úrnak – lihegte az ember –, idejében jövénk!
    – Ki küldött? – kérdezte Ügyek.
    – A táltos parancsa, uram – felelte a főpásztor –, Attila vérének nem szabad elvesznie!
    Másnap Ügyek törzse, az utolsó hun törzs, megérkezett a táltos szállására. Hatalmas tömeg gyűlt egybe az oltárkő körül, és üdvrivalgás fogadta Ügyeket, amikor leemelte Emesét a sátorszekérről. Ősi szokás szerint a fiatal pár egy tányérból evett, egy kupából ivott, s utána a talpig fehérbe öltözött táltos rájok adta az áldást.
    – Nemzetünk Istene, Úr, áldd meg ezt az embert és ezt az asszonyt, hogy sok gyermekük legyen, és Attila vére ne pusztuljon ki soha!
    Azon az éjszakán a nász-sátor körül égő fáklyákkal a kezükben fiatal harcosok őrködtek, fáklyáikkal tűzfalat képezve a sátor körül, hogy Ármány, a gonosz, be ne osonhasson fiatal vezérükhöz és szép asszonyához. Az éjszaka közepén Emese fölébredt. Szeme végigjárta a sátor félhomályát, melyet csak a kintről beszűrődő fáklyák fénye világított meg. Nézte a sátor-oszlopok cifra aranyozását, a padló gazdag, puha szőnyegeit, a falakat borító selymek és bársonyok pazar pompáját. Ahogy Emese szeme körüljárta a sátor gazdag kincseit, boldog büszkeség töltötte el szívét. Magyarok törvénye szerint egyetlen felesége Ügyeknek, Attila leszármazottának.
    Egyszerre csak úgy tetszett, mintha hatalmas szárnyak suhogását hallotta volna az éjszaka csöndjében. A sátor bejáratát fedő nehéz szőnyeg mögül mintha két tüzes szem, egy óriási madár szemei néztek volna reá. Sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni akart, hogy fölébressze álmából urát, Ügyeket, de nem tudta mozdítani karjait.
    Az óriási sas, a szent turul madár, reáereszkedett, és betakarta széles, fekete szárnyaival. A hatalmas szárnyak alatt Emese álmot látott. Kristálytiszta folyó indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé, egyre duzzadva, növekedve, míg valóságos áradattá válva áthullámzott hólepte hegyeken, és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot. Ott megállt a folyó s vizéből kinőtt egy csodálatos fa. Tiszta aranyból volt minden ága és minden levele annak a fának, és ágain aranygyümölcsök nőttek. Álmában Emese lefeküdt a csodálatos fa alá, a szépséges-szép ország kellős közepén, és álomba merült.
    Amikor fölébredt, ura sátrában találta magát. Napsugaras, szép reggel volt. Tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak az emléke vele maradt egy életen át.
    Kilenc hónapra rá fia született Emesének. Az álomra való emlékezés miatt Álmosnak nevezték el a gyermeket, aki később Árpád apja lett, azé az Árpádé, aki valóra váltotta Emese álmát és elvitte a magyarokat, síkságokon és hólepte hegyeken át a hunok hajdani hazájába. Ahol még ma is élnek, több mint tizenkét évszázad után.

Forrás: itt

C. G. Jung az óvatlan analízis veszélyeiről és a tudattalan bölcsességéről...

Kép forrása: 500px

    "Téved, aki azt hiszi, hogy a tudattalan valami ártatlan dolog, amivel akár társasjátékot is lehet játszani. Kétségtelen, hogy a tudattalan nem veszélyes minden körülmények között; de ha mint neurózis jelentkezik, ez jelzi, hogy a tudattalanban rendkívüli energia, robbanásveszélyes töltés halmozódott fel. Óvatosnak kell lenni. Az ember nem tudhatja, mit vált ki, ha nekikezd az álmok analízisének. Talán valami belső és láthatatlan folyamatot indítunk ezzel meg, igen valószínűen olyasvalamit, ami később úgyis napvilágra került volna - de lehet, hogy sosem bukkant volna fel. Ártézi kutat fúr, és az fenyegeti, hogy vulkánt talál. Ha neurotikus emberről van szó, igen óvatosnak kell lenni. Végül is azonban nem a neurotikus esetek a legveszedelmesebbek. Vannak látszólag normális emberek, akiknek semmilyen különösebb neurotikus szimptómájuk nincsen - talán ők maguk is orvosok vagy nevelők -, olyanok, akik még büszkék is saját normális voltukra, és a jólneveltség mintaképei, nézeteik és szokásaik rendkívül normálisak, de normális voltuk csak egy latens (lappangó) pszichózis mesterséges kompenzációja. Az illetőknek maguknak sincs fogalmuk saját állapotukról. Sejtelmük talán csak abban nyilatkozik meg közvetetten, hogy a pszichológia és pszichiátria rendkívüli módon érdekli őket; vonzza, mint lepkét a láng. Mivel azonban az analitikus technika megeleveníti a tudattalant, és felszínre hozza, ilyen esetben szétrombolja az üdvös kompenzációt, s a tudattalan kitör immár feltarthatatlan fantáziák és az őket követő izgalmi állapot formájában, amely bizonyos körülmények között elmebajhoz vezet, vagy még előbb az öngyilkosságba kerget. Sajnos e lappangó pszichózisesetek nem túl ritkák.

    Az ilyen esetekkel való találkozás veszélye mindenkit fenyeget, aki a tudattalan elemzésével foglalkozik, még akkor is, ha igen tapasztalt és ügyes. Ügyetlenség, téves felfogás, önkényes magyarázat és még sok más hasonló tönkretehet olyan eseteket is, amelyeknek nem kellene feltétlenül rosszul végződniük. Ez azonban nem kizárólagosan a tudattalan analízisének a sajátsága, hanem minden elhibázott orvosi beavatkozásé. Az az állítás, hogy az analízis az embereket megbolondítja, természetesen éppoly buta, mint az az elterjedt nézet, hogy az elmegyógyász bolondokkal való érintkezése következtében szükségszerűen maga is megőrül.

    A kezelés kockázatától eltekintve a tudattalan önmagában is veszélyes lehet. E veszély egyik legközönségesebb formája a baleseti hajlam. Az emberek legnagyobb része nem is sejti, hogy a balesetek milyen nagy hányada pszichikai indíttatású, apró balesetektől, elbotlástól, önmagunk megütésétől, ujjunk megégetésétől stb. kezdve egészen az autószerencsétlenségekig, turista­balesetekig; bárminek lehet pszichikai oka, ami már hetek vagy hónapok óta készül megvalósulni. Sok hasonló esetet vizsgáltam meg, és gyakran tudtam olyan álmokat kimutatni, amelyek már hetekkel az események előtt önrombolási tendenciát mutattak. Minden ún. vigyázatlanságból eredő balesetet meg kellene vizsgálni ebből a szempontból. Mindenki tudja, hogy ha valaki valamilyen okból nincs jól hangolva, nemcsak kisebb vagy nagyobb balesetek érhetik, de olyan is, amely egy lélektanilag megfelelő pillanatban akár az életét is kiolthatja. A közbeszédben azt mondjuk: "ez éppen a kellő pillanatban halt meg", ami az eset titkos pszichológiai kauzalitásának biztos érzéséből ered. Ugyanez okozhat vagy elnyújthat testi betegségeket is. A lélek rendellenes működése súlyos testi károkat okozhat, mint ahogy a testi szenvedést a lélek is megsínyli, hiszen test és lélek el nem választható, szinte egy és ugyanaz az élet. Ezért ritka az olyan testi betegség, amelynek lelki vetülete ne lenne, ha esetleg oka nem pszichikai is.

    Igazságtalan lenne, ha a tudattalannak csak előnytelen oldalát emelnők ki. Rendes körülmények között a tudattalan csak azért előnytelen vagy káros, mert nem vagyunk vele harmóniában, vagyis ellenkezésbe jutottunk vele. A tudattalannal szemben tanúsított negatív beállítottság, vagyis ennek lemetszése káros, mivel ennek dinamikája azonos az ösztönök energiájával.[68] Ha nincs kapcsolatunk a tudattalannal, az egyértelmű az ösztönnélküliséggel és gyökértelenséggel.

    Ha sikerül azt a funkciót előidéznünk, amelyet transzcendensnek neveztem, vége az egység hiányának, és a tudattalan előnyös oldalát élvezhetjük. Akkor ugyanis a tudattalan megadja mindazt az ösztönzést és segítséget, amit csak a jótékony természet túláradó bőségében közvetíthet az embernek. Olyan lehetőségei vannak, amelyek a tudatnak nem állnak rendelkezésére soha; hiszen övé a teljes küszöb alatti (szubliminális) pszichikai tartalom, minden, amit elfelejtettünk, és amin átsiklottunk, rendelkezésére áll archetipikus organizmusába ágyazva a számtalan elmúlt évezred bölcsessége és tapasztalata."

/Carl Gustav Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába - 8. fejezet: A tudattalan megértéséhez. A terápia általános alapelvei/

Publius Ovidius Naso: Átváltozások - Ceyx és Alcyone. Az álom

...Publius Ovidius Naso: Átváltozások (Metamorphoses, Kr. u. 1 – Kr. u. 8) című művének egyik legszebb része Ceyx és Alcyone története
...Ceyx tengerre száll, hogy felkeressen egy jósdát, de vihar támad és a hajótörésben a férfi életét veszíti
...ám felesége, Alcyone, továbbra is hazavárja férjét, ezért Juno istennő megkéri Irist (az istenek hírnökét), hogy látogassa meg az álmok istenét, Somnust, és kérje meg őt, mutassa meg álmában az aggódó asszonynak a valóságot, férje halálát
...Alcyone másnap reggel kétségbeesésében a tengerhez rohan, ahol férje holttestét a partra sodorja a víz, és hitvesét látva Alcyone a habokba veti magát...
...az istenek ekkor megszánják a szerelmeseket és jégmadarakká változtatják őket
...Aeolus azóta minden télen a hét napra megállítja a szeleket a tengeren, hogy a szerelmesek találkozhassanak és szerethessék egymást

Átváltozások
Tizenegyedik könyv: Ceyx és Alcyone. Az álom

    Közben az öccsét ért s öccsét azután követő sok
szörnyü csodás történéstől riadottszivü Ceyx
arra tökéli magát, hogy az emberi szív vigaszához
tér, Clarus istene szentélyéhez; mert phlegyei
haddal a bősz Phorbas Delphit elzárta egészen.
Mégis e szándékát legelőbb elmondta tenéked,
Alcyone, hűséges nő, kinek ekkor a csontját
fagy foglalta el, és arcát megszállta a puszpáng-
fának sápadtsága, s elomlott rajta a könnyár.
Szólana háromszor, háromszor fékezi sírás,
majd fel-felszakadó zokogással küzdve kimondja
szép szerető panaszát: "Míly vétkem tette, te édes,
hogy már elfordulsz tőlem, hova lett a szerelmed?
Távolidőzni ma már nyugton tudsz Alcyonétól?
Vonz a nagy út? Távolból jobban kedvel a szíved?
Hogyha a szárazföldön mégy, csak a kín gyötör engem,
és nem a félelem is, búmhoz nem járul a féltés!
Engem az ár rettent, szomorú fölidéznem a tengert:
nemrég is láttam roncsolt deszkákat a parton,
sok testnélküli sír iratát olvastam idáig.
Lelked a túlságos bizalom sose szállja meg, édes,
hogy veje Hippotadesnak vagy, ki erős szeleket tud
tartani tömlöcben, s lecsitítja az árt, ha kivánja.
Hogyha az elszabadult sok szél megszállja a tengert,
nincs nékik, mi tilos: zsákmányuk már az egész föld
és az egész habözön, s odafönn felhőket is űznek,
összeütik s vöröses tüzeket vernek ki belőlük.
Ismerem őket jól (láttam kicsi korban, apámnak
házában) s annál iszonyúbbnak tartom a mérgük.
Hogyha pedig szándékodtól sose vonhat el esdés,
én szeretett férjem, s mindenhogyan útnakeredsz már,
vígy hát engem is el! S együtt hadd hányjon a hullám;
attól félnék csak, mi valódi veszély; veled együtt
tűrném, bármi jön, és úsznánk tág tengeren együtt."
    Aeolis íly szava, könnye bizony meghatja a fényszült
hitvest: nem lobogott szerelemtüze lankatagabban;
mégsem akarja a már kijelölt utazást halogatni,
s Alcyonét se kívánja kitenni a vízi veszélynek;
hogy riadott kebelét lecsitítsa, beszél neki hosszan.
Megnyugtatni sehogysem tudja; de enyhiti eggyel
mégis az aggályát, nem mással győzi meg, ezzel:
"Minden késlekedés hosszú, de tüzére apámnak
esküszöm én teneked, ha megengedi nékem a végzet,
még mielőtt kétszer telnék meg a hold, hazatérek."
    Megtérésre reményt miután ez igérete gyújtott,
rendeli rögtön, hogy vonják ki a csöndes öbölből
már a fenyőbárkát s lássák el fölszereléssel;
mit mikor Alcyone meglát, valamint ki jövőt lát,
megborzad, s ismét sürü sok könny önti el arcát,
s míg az urára borul, szomorú szájjal, nyomorultul
szól: "Isten veled!", és elnyúlik a földön aléltan;
késnék most Ceyx örömest, de az ifjak, a kettős
sorban ülők, izmos mellükhöz húzva lapátot,
már ütemes mozgással az árt szelik: ő meg, az asszony,
fölveti még nedves szemeit, s úgy nézi a görbe
tat magasán álló férjét, ahogy int a kezével;
látja a jelt, viszonozza; mikor meg a part tovahátrál,
messzebb mint arcot láthatna a messze tekintet,
ő a szökő gályát, valamíg szeme tudja követni,
nézi; s a távolság nőttén hogy ez is tovatűnt már,
hát, mi az árbocfán odafönt leng, nézi a vásznat;
s hogy vásznat sem lát, üres ágyát gondteli szívvel
felkeresi s rádől: szoba s ágy új könnyre fakasztja
Alcyonét, s hogy mit veszitett, az eszébe idézi.
    Elhagytak kikötőt; kötelekbe csapódtak a szellők:
már a hajós függő evezőket félrerakosgat,
szarvakat árboc-csúcshoz köt, leereszti a vásznat
mindenhol, s vándor szeleket vendégel a vászon.
Még nem egész a felén útjának, vagy feleútján
járt a hajó, mindkét földtől jó távol az árban,
s kezd, úgy estefelé, dagadó tajtékkal a tenger
szerte fehérleni, és hevesebben fúni az Eurus.
Harsog a kormányos: "Szarvakkal vissza a csúcsról;
és odakötni az árbocfákhoz mind a vitorlát!"
Mondja; de véghezvinni vihar nem ereszti parancsát,
s tengeri hab dörgése nem engedi hallani hangját.
Némelyik önként kél evezőket menteni gyorsan,
más meg az oldalakat tömi, más becsavarja a vásznat,
áradatot mer emez, s a vizet veti vissza a vízbe,
az rudakat leemel; rend nélkül föl-le sürögnek,
s nő a goromba vihar, bősz szél fú innen-amonnan,
szél szaggat szeleket, haragos hab hull a habokba.
Retteg a kormányos, maga is; nem tudja, hogy állnak;
sem, hogy mit tiltson, s hogy rendeletet mire adjon:
oly nagy a vész, a tudásánál oly sokkal erősebb.
Harsog a dúlt népség, recsegéssel zúg a kötélzet,
zeng hullám hegyiben hullám, magas égben a villám.
Tengeri ár meredez, már-már odaér a nagy éghez,
szinte a feltorló felhőkön fröccsen a tajték;
sárga fövenyt forgat felszínre a víz fenekéről
sárgán, máskor meg feketén, feketébben a Styxnél,
majd ismét lelapul, s robajos tajtéka fehérlik.
S lám, Trachis gályája lebeg s hull árral az áron,
látszik most magasan, valamint hegyorom tetejéről
nézni a völgybe alá, mélységes-mély Acheronba,
majd, hogy aláhuppan, s homorún veszi körbe a vízár,
lenti világ fenekéről néz magasába az égnek.
Gyakran nyög csúnyán, mikor oldalt csapja a hullám,
s nem zúg gyöngébben, mint hogyha a bástya tövében
vas-kos vagy hajitógépek zúzzák be a várat;
s mint az oroszlán ront, erejét tömörítve futásba,
mellel a mellének meredő gerelyek seregének,
így a hab is, rábízva magát a goromba szelekre,
tört a hajótestnek, sokkal magasabbra tolulva;
minden csap kilazul, hasadékok fosztva viasztól
rendre kitágulnak, s az ölő patakok benyomulnak.
Felleg megnyílik, zivatar zúg, zúdul a zápor,
azt vélnéd, hogy az ég a vizek közepébe merül be,
és a dagadt tenger föl az ég tetejére türemlik.
Vászon nedvesedik felhőktől, égi habokkal
tengeri ár elegyül; csillagtól árva az égbolt,
nyomja az éjt maga mélye, vadult viharok feketéje.
Át-és átszeli ezt felcsilló fénnyel a villám:
tornyosodott tajték tetején tüze tombol az égnek.
És már szökken az ár a kivájt gályának ölébe;
mint az az ostromló, ki vitézül előzi a többit,
s többször a védekező város bástyáinak ugrik,
végre, reménye szerint, dicsvágytól lángrahevülten,
elfoglalja falát, egyedül maga annyi ezer közt:
így, magas oldalait megcsapva kilencszer a hullám,
jött az erős tizedik, hevesebben fölmagasodva,
s addig a lankadozó gályát ostromlani nem szűnt,
míg végtére mikéntha bevett üregébe, le nem szállt.
Tenger tört kintről a fenyőfa-hajóba, zuhogva,
s tenger volt odabent: nem másképp reszket a nép bent,
mint városban, ahol kintről törik által a bástyát,
míg a bevett falakon belül is bolydulnak a bőszek.
    Mesterség nem elég, szív csügged; látnak, amennyi
hullám jő, ugyanannyi halált rájuk viharozni.
Ez zokogást nem fojt el, amaz csak bámul, amaz meg
kit vár még temetés, boldognak mondja; a másik,
égre, mit úgysem lát, kart tár, fogadalmas imáját
mondja, segélyt kér; az testvért, szüleit, gyereket mind
és házát s aki benne maradt, fölidézi eszébe;
Alcyone Ceyx fájdalma, csak Alcyonéról
szól szomorú szájjal, s noha csak rá vágyik e vészben,
hogy nincs véle, örül; néz vissza, kivánja honának
látni megint partját, s mégegyszer látni a házát,
csakhogy merre lehet, nem tudja: a tengeri örvény
annyira forr, a szurok-felhők sürü árnya szakad rá
s teljes eget betakar, képét kettőzi az éjnek.
Eltörik egy forgószélnek rohamában az árboc,
el kormányuk is, és zsákmánya fölé magasodva
görbült háttal a hab, büszkén letekint a habokra;
majd, nem könnyebben, minthogyha Athost vagy a Pindust
forgatnák ki tövükből és vetnék be a vízbe,
zúdul alá ismét, s erejével s nagy nehezével
mélybe meríti egész gályájukat; ekkor a legtöbb
ember a ránehezült örvénytől verten, a légre
nem kerül, elpusztul; sok más még csüng a hajónak
tört részén: maga Ceyx is máskor jogar-őrző
kézzel roncson függ; s apját, szólítja apósát,
jaj, be haszontalanul! S legtöbbször a hű feleséget,
Alcyonét hivogatja, reá emlékezik úszva:
testét Alcyone elibé görgesse a hullám,
sírhalmot tetemére az ő szerető keze rakjon!
És valahányszor a víz, ajakát hogy nyissa, ereszti,
Alcyonét harsan, s mormogja nevét a habokba.
S íme az ár közepén feketén víz íve magaslik,
megtörik, omlik alá, s a fejét tört habba borítja -
Lucifer akkoridőn beborult volt, látni se tudták
aznap: amért nem volt lehető odahagynia égi
fönti helyét, füstös felhővel fedte el arcát.
    Közben az Aeolis, íly nagy vészt nem sejtve sehogysem,
már számolja az éjeket, és készíti ruháit
férjének, s készíti elő, miket ő maga ölt fel,
hogyha a férj hazaér, s ennek - be hiába! - örül már.
Mindegyik istennek, kegyesen, tömjénnel is áldoz,
mindjüknél jobban Junónak látogatója,
férjéért, ki pedig nincs már, oltára elé lép,
s kéri, hogy épségben térjen haza hitvese hozzá,
s hogy más nőt ne szeressen már: sok volt a kivánság,
és ami teljesedett, csak e végső, nem lehetett más.
    Már Juno nem tűri, hogy így kérjék a kimúltért;
oltárához kéz, mit a gyász fertőz, ne is érjen.
"Iris," eképpen szól, "szavaim hű hírüladója,
szállj el a szenderitő Álom házába, sietve:
s mondd, hogy a holt Ceyx képében küldjön el éji
álmokat Alcyone elibé: hadd tudja, mi történt."
Mondta; ezerszinü öltözetét, nosza, ölti fel Iris,
fut le, szokott ívvel vetvén jelt fönt, ahol ível:
felleg alatt rejlő fejedelmet fölkeresendő.
    Cimmerius népnek közelén mélyöblü üreg van,
odvas hegy, házát hol az Álom lakja, a lomha,
s abba bizony sugarát sem reggel, sem deleléskor,
s nem veti hulláskor Phoebus: csupa köd, csupa felhő
gőzöl a földje felől, szürkén ing-leng a borongás.
Itt tarajosfejü szárnyas ugyan sose hívja rikoltva
Aurorát, csaholásukkal csöndet sose törnek
éber ebek, sem a lúd, mely jobban hall az ebeknél;
sem vadak és barmok, sem a széltől lengedező ág,
emberi nyelveknek szava sem töri itt meg a csöndet.
Néma a mély nyugalom; mégis, sziklának alóla
csermelye csorran a Lethének, s csobogással aláfut
kis kavicsok tetején, csalogatja a habja az álmot.
Barlang szája előtt buja mák száz szirma virágzik,
és sok fű, melynek szendert szedegetve tejéből,
hinti a harmatos Éj szanaszerte az árnyteli földön.
Ajtó, mely küszöbön fordul s fordulva csikordul,
nincs az egész házban, figyelő őr nincs kapujában;
áll feketében a barlangnak közepében egy ében
ágy, éjszín tollal, s teritett éjszín takaróval:
lankadozó bágyadt testtel hever ott el az isten.
És szanaszerte körül, számnélküli tarka alakban,
sok hiú Álomkép, ugyanannyi, amennyi kalász van
búzamezőn, erdőn falevél, pici porszem a parton.
Lép be a szűz úrnő, útjából söpri kezével
mindet szét; fényes fátylától csillog a szent ház;
lomha nehéz súlytól lecsukott szemeit, noha bajjal,
nyitja az isten, majd ismét s ismét lehanyatlik,
bólogató állal mellét meg-megböki többször,
végre magát fölrázza magából, s felkönyökölve
kérdi, miért jött (mert ráismert); mondta az úrnő:
"Legszelidebb isten, te, kitől megnyugszik a minden,
Álom, lelkek igaz békéje, ki gondokat űzöl,
s munkában kimerült testet munkára üdítesz,
küldd a való alakot megjátszó álomi képet
Hercules ős Trachisa felé, képében urának
Alcyone elibé, hadd lássa a gályatörést ő,
Juno rendeli így." S miután átadta e szókat,
ment tova már Iris: nem tudta az álmositó gőzt
tűrni tovább; érezte, belé mint csusszan az álom;
hát szökik, és fut az égbe megint föl a tarka fonálon.
    Álom, a nagy nemző, ivadékai sűrü rajából
hívja elő Morpheust, ki utánzani mesterien tud
s nagy művész: ügyesebb nem akad mímelni a mások
járását, arcát, s ahogyan szól ez s az, a hangját;
még a ruháját is, meg amit kiki mondani kedvel,
leggyakoribb szavait; de csak embert játszik örökkön;
más szárnyast alakít, vadakat, hosszúhasu kígyót;
égilakó Icelos, de Phobetor néven idézi
ezt a halandó nép; van művész harmadik is még,
Phantasos: ő fává, földdé, busa sziklakövekké,
vízzé, s lelketlen tárggyá alakul csalafintán;
arcukat ők a királyok elé s a vezérek elébe
éjszaka villantják, kószálnak mások a nép közt.
Elmellőzi a többieket, s valamennyi rokonból
csak Morpheust választja ki, Thaumas lánya parancsát
tenni, a vén Álom; s ez után laza bágyadozásban
ejti alá a fejét, puha párnán szunnyad el ismét.
    Morpheus meg tovaszáll, puha szárnnyal nesztelen illan
át a homály terein, s máris feltűnik a várban,
Haemoniában, ahol testéről tolla-letéve
Ceyxnek képét meg alakját ölti magára,
s lép, haloványan, akár a halott, csupaszon, ruha nélkül,
fekvő bús felesége elé: szakadoz le szakállán
végig a tengervíz, hajafürtjei nedvesedettek.
Sírva hajol kerevetje fölé, könnyezve kimondja:
"Ismered-é Ceyx uradat, te szegény feleségem,
vagy pedig arcom a vég elváltoztatta? Tekints rám:
hitvesed arca helyett itt látod a hitvesed árnyát!
Szent fogadalmaid, Alcyone, meg nem segitettek!
Meghaltam! Magadat sose merd áltatni reménnyel!
Fergeteges délszél Aegeus habján a hajómat
megtámadta, meg is pörgette, letörte lehével.
Szám, amikor szeretett nevedet hivogatta hiába,
megtelt hullámmal. - Nem kétes hírnöki szájból
hallod e hírt, nem a kósza beszéd hordozza füledbe:
gályatörött, magam én, festem teelébed elestem.
Ébredj, kelj, könnyezz, gyászköntöst öltve sirass meg,
megsiratatlan a mély árnyakhoz menni ne engedj!"
Mindezeket Morpheus oly hangon mondja: az asszony
elhiszi, férje beszél (s úgy látja, a könnye valódi),
és kíséri szavát Ceyx keze mozdulatával.
Alcyone felnyög, könnyezve kitárja a karját
álma alatt, s ura teste helyett levegőt ölel azzal,
s felzokog: "Állj! Ne tovább! Hova futsz? Veled indulok én is."
Most maga hangja s a férj árnyképe elűzi az álmát,
felriad, és legelőbb szétnéz, vajon ott van-e most is,
kit csak imént látott, mert hangja-riasztva a szolgák
lámpással jöttek. S amikor nem látja seholsem,
verdesi orcáját, melléről marja a ruháját,
öklözi két kebelét, nincs gondja feloldani fürtjét:
tépdesi; és gyászának okát hogy kérdi a dajka,
"Alcyone odavan, nincs többé!" mondja, "urával,
Ceyxével halt. Ne zavarjon semmi vigasz-szó!
Gályatörötten halt: láttam, s kart tártam elébe,
ráismertem, ahogy tovatűnt, itt tartani vágytam.
Árnyék volt nem más, de valóban az én uram árnya,
ez bizonyos. Nem olyan, ha kiváncsi vagy, arca vonása,
mint máskor, nem olyan sugaras, mint mindezidáig:
sápadtan, csupaszon láttam, boldogtalan asszony,
s még iszamos hajjal. Szánandó állapotában
itt állt, itt e helyen"; (s ha vajon nyoma ott-e, körülnéz).
"Ettől rettegtem, jóslón ezt félte a lelkem;
s kértem, a szélre ne bízd magadat, tőlem ne szaladj el.
Jaj be kivánnám már, mivel így vesztedbe rohantál,
vittél volna veled: jó is lett volna, valóban
véled erednem; mert perc sem lett volna, amit nem
oldaladon töltök, s nem váltunk volna a végben.
Most pedig itt vagyok, ott halok én, hányódom a habban,
távol a tengertől tengerben pusztulok. Elmém
tengernél dühödöttebb volna, ha élni kivánnék
még ezután, s túlélni e nagy kínt kínnal akarnám!
Nem küzdök, te szegény, s árván sose hagylak el immár,
most legalább veled indulok el, s ha a sírban az urna
egybe veled nem ölel, sírvers fűz egybe betűkkel:
csontunk hogyha nem is, de nevünk majd illeti egymást."
Tilt a keserv több szót, veri minden szóra a mellét,
megdöbbent szive mélyéből sürü sóhaja serken.
    Megvirradt: ki a partra ered, s oda tart szomorúan,
hol legutolszor látta urát, a vizekre kiszállót,
és míg ott elidőz, míg szól: "Köteléket e parton
oldott, innen eredt útnak, csókolt meg utolszor",
míg mindent, ami itt történt, fölidéz, s ki az árra
néz, lát messzünnen valamit közeledni a vízben,
holttestnek tűnik, de először nem bizonyos még,
hogy mi; azonban amint közelebb hordozza a hullám,
látni, hogy emberi test, noha így is messze lebeg még;
még nem tudja, ki; gályatörött; meghatva e jeltől,
bár idegennek véli, siratja: "Szegény, te," kiáltja,
"bárki vagy is; nyomorult nőd is, ha van!" Ekkor a hullám
hozza közel s közelebb: s ő néz rá, nézi erősen,
s lesz gyöngébb s gyöngébb, ó jaj, már part közelében
úszik a test, már ráismerhet, látja: a férje!
"Ő az!" sír föl a nő, hasogatja körömmel az arcát,
tépi haját, leplét leszakítja, kitárja a karját
Ceyxhez remegőn: "Hát, édes hitvesem, így jössz,
így térsz meg hozzám, te szegény?" Áll ott a haboknál
emberkézzel emelt töltés, min a tengeri hullám
megtörik és meglankad a víz rohanó dühödése.
Erre fölugrik a nő; csoda, hogy megtette: röpült már,
most-lett tollaival lebegő levegőben evezve,
s érintette a hab tetejét szárnyheggyel az árva,
s míg szálldos, szomorú hangot, tele bús panaszokkal,
csattogató vékony csőrén át cserdit a légbe.
És hogy a vérehagyott, elnémult testet elérte,
kedves tagjait ott mostlett két szárnnyal ölelte,
s rácsippenti hideg csókját csontcsőre, hiába.
Ceyx ezt érezte-e, vagy csak a habremegésben
látszik emelni fejét, kétlette a nép, de bizony hogy
érzett ő: s végül - hisz az ég is szánta - madárrá
vált ez a két szerető; s miután így végzetük egy volt,
megmaradott a szerelmük is, és e madári alakban
hitvesi hűségük: van nászuk, kél ivadékuk;
hét csöndes napon át, télvíz idején, üli mindig
Alcyone libegő fészkét a habok tetejében.
Akkor az ár nyugoszik: szeleket zár Aeolus, őriz,
mert unokáinak így kedvez, hogy az árt szelidíti.

/Fordította: Devecseri Gábor/

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Gyász és megbékélés Karinthy Frigyes álmaiban...

Kép forrása: MEK

...részletek a Nyugat 1938/XII. számából:

Karinthy Frigyes kiadatlan naplójából

    "Ascher Oszkár közlésében adjuk itt azt a naplótöredéket, melyet egy tépett kis Karinthy-notesz rejtett: első felesége, 'Boga' Judik Etel halála utáni hónapok rapszodikus feljegyzései ezek. (Judik Etelt 1918 októberében az első spanyolnátha-járvány vitte el.)"

1918. október 28.

    "Kezdem elfelejteni az arcát. De ma álmomban láttam megint. Az ágyban föléje hajoltam, a ritka éjszakák egyikét ismételtem meg, mikor én közeledtem hozzá felmosolygott rám, olyan szép volt, mint azelőtt a legnagyobb mámorok idején. Aztán valami hosszú és kusza dolog volt, ő börtönben ült sokáig, aztán felmentették, aztán öngyilkos lett."

1918. november 12.

    "(Hatvanyéknál ülök a kandalló előtt.)

    Itt aludtam és egész éjszaka róla álmodtam. Valamelyik régi lakásukat kerestem, ahol B [B. Boga első férje.] -vel laktak együtt. A házvezetőnő mondta, hogy itt laktak, de már nincsenek itt és szidni kezdte B-t, hogy nem fizetett. Én erre elmondtam neki, hogy azóta sok év telt el, a gyönyörű asszony az enyém volt, de sajnos nemrég meghalt spanyolban. Dicsekedtem a házvezetőnőnek.

    Aztán azt álmodtam, hogy beszélek vele. A lila pongyolában van, panaszkodik, hogy milyen szép és csodálatos volt és ez neki kellemetlen, mert azóta már többen is felkeresték, Molnár, Bródy stb. és ő érzi, hogy csalódnak azokhoz képest, amiket én beszéltem, hagyjam ezt abba. Kérdem tőle, igaz-e, hogy nem engem szeretett, hanem egy barátomat. Bólint, hogy igen, de azzal a kacér gonoszsággal, amivel kínozni szokott, hogy ne higgyem el. Erre faggatni kezdtem. Hát akkor miért mondtad mindig, de jó, de boldog vagyok ugye, mindig mondtam, hogy hazudsz, alakoskodsz? mosolyog.

    Egészen bizonyos, hogy halálosan szeretett. Tegnap vagy 300 levelét olvastam, amiket B.-néhez írt. [Békeffyné.] Irtózatos golgota volt az élete, névtelen szomorúság és rémület nem tette boldoggá, hogy mohón vágynak rá sokan, félt a vágytól, mást akart."

1918. november 23.

    "Álom:

    Kezdődik valami különös, békés érzéssel. Már végleg el vagyunk válva és én kezdek beletörődni. Ő zavarosan és hevesen és romantikusan hagyott el, valami nagy szerelem miatt, amivel maga sem volt tisztában. Most nagyon szegényen és nyomorultan lakik valami rettenetes helyen, nekem nem árulja el a lakcímét.

    Együtt vagyunk K.-val és beszélgetünk, én bús és nyugodt vagyok, cigarettázunk. Egyszerre jön valami, egy ember, félrehívja K.-t. K. félremegy vele beszélni, én nyugodtan várok, tudom miről van szó. Visszajönnek és abban a hitben, hogy én nem tudom miről van szó, K. idegesen befejezi a mondókát: 'Hát kérem, mondja meg őnagyságának, hogy most nem lehet nagyon el vagyok foglalva... irodalmi dolgok és család... majd máskor.' Az ember hajlong és el akar menni, én visszaintem és hangosan, de lassan és nyugodtan ezt mondom neki: 'és mondja meg ezt is neki: én izenem, hogy ha majd túl lesz ezen a csalódáson és túl lesz minden szerelmen és egészen szegény és egészen nyomorult és öreg lesz és elhagyatott, ne haljon meg, hanem jöjjön vissza hozzám és ne féljen több semmitől' könnyek öntenek el és felébredek."

1919. január 13.

    "Tegnap este megkértem őt (mert már régen nem álmodtam róla), hogy ezen az éjszakán jelenjen meg álmomban. Megjelent és sokáig voltunk együtt nevettünk és beszélgettünk. Még mindig a válásunkról beszél, de már érzem, hogy nem ragaszkodik hozzá, meg hagyja győzni magát."

1919. január 20.

    "K. S.-sel találkoztam. Álmát beszélte el. Bogával ültek és ő nem merte kérdezni tőle, tudja-e már, hogy meghalt. De ő maga mesélte aztán K. S. kérdésére, hogy jó-e így, azt mondta, hogy igen jól érzi magát."

...az érzelmi viharok a gyász kezdeti, intenzív szakaszában küzdelmessé teszik a nappalokat - így az álmok igyekeznek segíteni a maguk fájdalmas módján a krízissel való megbirkózásban
...eleinte a tudat kénytelen újra és újra szembesülni a szeretett személy közelségének illúziójával és a halál tényével (1. álom) - időbe telik a felfogni a traumát
...majd sorra felmerül a rengeteg bonyolult érzés, amelyet a gyászoló érez elhunytja iránt: a birtoklás hiú dicsőségének érzése és az ezzel együtt járó kétkedő féltékenység (2. álom), a csalódás, amiért a szeretett személy képes volt örökre elhagyni és a könnyek között történő megbocsátás mindezért (3. álom)
...végül lassan elérkezik a megbékélés (4. álom) és a gyászoló újra képes átélni a szeretés önfeledt pillanatait eltávozott kedvese iránt - a fájdalom ellenére már elbírja a szembenézést azzal, hogy mit veszített
...a megbékélésben a külvilág is segít: az utolsó álommal egy ismerős megerősíti, hogy az eltávozott miatt már nem kell aggódni, ő jól érzi magát - így talán nem bánja, ha itthagyott kedvese lassan elengedi őt és megpróbál továbblépni...

Bagdy Emőke az élményközpontú álomszimbólum-feldolgozás útjairól...

Kép forrása: itt

...Bagdy Emőke Álmok, szimbólumok, terápiák című könyvének első fejezetében három izgalmas - nem pszichodinamikai - módszert vázol fel a szimbólumok kibontására és az álmok értelmének keresésére:

    "A fókuszolás a testérzetekre, a belőlük kiinduló és hozzájuk visszavezető utakra összpontosít. Legfontosabb műveleti lépései a hasonlító megfeleltetések (milyen ez az érzés, mire hasonlít, mire emlékeztet, mikor éltél át hasonlót, stb.).
    A transzperszonális lélektani közelítés is az érzésekből indul ki. Az álmodó érzései, s ezekhez járulva a csoport beleélő reaktív érzései fantáziákat mozgósítanak, újabb érzések születnek, ezek összefüggésbe hozhatók az álmodó álmával és üzennek valamit... Az érzés - elképzelés - érzés - jelentéskeresés lépései a közös és egyedi lelki térben (intra- és interpszichikusan) egyaránt végbemennek.
    A pszichodráma mintegy kinyitja a "fekete dobozt", az álmot kihozza, cselekvésben, lejátszásban jeleníti meg, ugyanazon a gondolkodási szinten (szimbolikus, analógiás, "olyan mintha" elvű, megfeleltetéses gondolkodás), mint ahol születik és zajlik az álom (csakhogy benn helyett kinn, a társas valóságban). Ez a közeg és atmoszféra átlelkesített, közösségi, emberi segítséget ad; a megértés kiszélesítését és az érzelmi védettség-biztonság megnövelését szolgálja."

Gyermekálom a szülők közötti konfliktusról...

Kép forrása: Flickr

...találtam egy újabb álomfejtést a pszichoanalízis fénykorából, ezúttal Wilhelm Stekel tollából, aki Freud követőjeként indult, majd az ún. aktív analízis módszerének 'atyjává' vált
...a történet megkapóan mutatja be, hogy a gyerekek lelki világában szimbolikusan leképeződnek az otthoni viszonyok és bizonyítja, hogy mindebből a kicsik bizonyos dolgokat pontosan meg is értenek (többet, mint azt a szülők általában remélik)
...az álmot és az értelmezést Herbert Silberer idézi az Okkult és alkímiai szimbólumok című könyvében, amelyben az alkímia szimbólumrendszerének az álomfejtés módszerével való megközelítéséről olvashatunk

    "Egy nem egészen hat éves kislány a következő álomról számolt be édesanyjának: 'Együtt sétáltunk és megláttunk egy tevét egy szikla tetején és te felmásztál a sziklára. A teve állandóan össze akart téged nyálazni, de te nem hagytad és azt mondtad: Meg akarom tenni, de ha így viselkedsz, akkor nem fogom.'

    Ezután az anya megkérdezte a lánytól, hogy szerinte mit jelent az álombeli teve, mire az azonnal így válaszolt: 'A papát, mert neki is vonszolnia kell magát és nehéz az élete, mint egy tevének. Tudod mama, amikor össze akar nyálazni, az a tevék nyelvén azt jelenti, hogy 'Kérlek játssz velem! Elveszlek feleségül és nem hagyom, hogy elmenj.' A szikla, amin voltatok, nagyon meredek volt. A felvezető út elég széles, de a korlát nagyon koszos volt és nagyon mély volt alatta a szakadék és egy férfi átesett a korláton, bele a szakadékba. Nem tudom, hogy a papa vagy a nagybácsikám volt-e az a férfi.'

    Stekel a következőket fűzi mindehhez: 'Az idegileg érzékeny gyerek megérti a szülők közötti konfliktust. Az anya visszautasítja az apa közeledését, vagyis nem hajlandó 'játszani' a tevével. A teve 'el akarja venni'. Furcsa, hogy a gyerek tudja, hogy a mama régóta fontolgatja válási szándékát... A gyerekek nyilvánvalóan sokkal tisztábban és élesebben látják a világot, mint azt sejtettük. Az álom eléggé nyilvánvaló szimbóluma a közösülésnek. De az álomképek ennél még mélyebbre vezetnek. Egy férfi a szakadékba zuhan. Az apa néha a hegyekbe jár kirándulni. A gyerek azt kívánná, hogy az apa lezuhanjon? Az apja durván bánik a gyerekkel és néha ok nélkül meg is üti. Érdemes megjegyezni, hogy a kis huncut egyszer a következő kérdéssel fordult édesanyjához: 'Mama, igaz, hogy ha apa meghal, akkor hozzámész Stekel doktorhoz?' Egy másik alkalommal pedig így fecsegett: 'Tudod mama, N. doktor sokkal aranyosabb, mint a papa, jobban összeillenétek.' Ezentúl megjelenik még a tiszta és a koszos ellentéte, amely olyan fontos szerepet játszik a neurotikusok pszichikumában."

/Herbert Silberer: Okkult és alkímiai szimbólumok/

Híres álmok: Sergei Pankejeff - A Farkasember

Kép: Sergei Pankejeff - My Dream (1964)

...Sergei Pankejeff, orosz arisztokrata, Sigmund Freud depresszióval kezelt pácienseként lett híres
...a Farkasember álnevet egy álmáról kapta azért, hogy a róla készült esettanulmányban és előadásokon titokban maradhasson valódi kiléte (annak ellenére, hogy végül nem így lett)
...Pankejeff analízise nagyrészt 1910 és 1914 között zajlott (majd néhány eseti találkozás alkalmával, illetve egy rövidebb 1919-es analízis során, a későbbiekben is folytatódott a kezelés)

...az álmot, amelyet Pankejeff nagyjából négy és fél évesen, karácsony előtt nem sokkal látott, Freud a következőképpen ismerteti:

    "Azt álmodtam, hogy éjjel van, és az ágyamban fekszem. (Az ágyam láb felőli vége az ablaknál állt, az ablak előtt egy öreg diófa volt. Tudom, hogy amikor álmodtam, tél volt és éjszaka.) Hirtelen magától kinyílik az ablak, s rémülten látom, hogy a nagy diófán az ablak előtt néhány fehér farkas ül. Hatan vagy heten voltak. Egészen fehérek voltak, inkább rókákra vagy vérebekre emlékeztettek, mert hosszú farkuk volt, mint a rókáknak, a fülük pedig felállt, mint a kutyáknak, amikor egymásra figyelnek. Nagy félelmemben, nyilvánvalóan attól, hogy megesznek a farkasok, felkiáltottam és felébredtem. Dadám sietett az ágyamhoz, hogy megnézze, mi történt velem. Jó ideig eltartott, amíg meggyőződtem róla, hogy az egész csak álom volt, annyira természetesen és világosan jelent meg előttem a kép, amint nyílik az ablak, és a farkasok ott ülnek a fán. Végül megnyugodtam, úgy éreztem magam, mint aki nagy veszélytől szabadult meg, és újból elaludtam."

...az álmodó kommentárja:

    "Az egyetlen álombeli cselekedet az ablak kinyílása volt, mert a farkasok teljesen nyugodtan, mozdulatlanul ültek a faágakon, a törzstől jobbra és balra, mintha csak teljes figyelmüket rám irányították volna. Azt hiszem, ez volt az első szorongásos álmom. Három-négy, legfeljebb ötéves voltam akkor. Attól kezdve tizenegy vagy tizenkét éves koromig mindig attól féltem, hogy valami borzalmasat fogok látni álmomban."

...az esettanulmány részletekbe menően feltárja a páciens gyermekkori élményeit, amelyek megelőzték az álmot és Freud arra jut, hogy az álom hátterében az ún. ősjelenet-élmény áll: Pankejeff másfél éves korában megláthatta szüleit szeretkezés közben és bár a jelenetet elfeledte, ugyanakkor a tudattalanjában mindez szorongásos érzésektől kísérve megőrződött

...az ősjelenetet a következőképpen rekonstruálja az analízis:

    "[A páciens] akkortájt váltólázban szenvedett, és a roham mindennap ugyanabban az órában tört rá. [...] Valószínűleg éppen betegsége miatt a szülők szobájában [...] aludt a kiságyában, s talán felmenő láza miatt délután. Meleg nyári napot feltételezünk, amikor a szülők félig levetkőzve [fehérneműben] délutáni szunyókálásra vonultak vissza. Amikor felébredt, háromszor megismételt coitus a tergo [behatolás hátulról] tanújává vált, az anya nemi szervét éppúgy látta, mint az apa péniszét, a műveletet éppúgy megértette, mint annak jelentését [Freud kiegészítése, hogy ezt csak négy és fél évesen, az álom idején értette meg]. Végül megzavarta a szülők nemi érintkezését [mint a későbbiekben kiderül, beszékeléssel]..."

...az álom kontextusához a Pankejeff felidéz egy mesét is, amelyet nagyapjától hallott gyerekkorában (Freud szerint valószínűsíthetően még az álom előtt) és amely egy másik, A farkas és a hét kecskegida című mesével együtt önmagában is szorongást váltott ki a kisfiúból:

    "A történet: egy szabó ül és dolgozik a szobájában, majd kinyílik az ablak, és beugrik egy farkas. A szabó rácsap a rőffel - nem, javítja ki magát [a páciens], a farkánál fogva megfogja, kitépi a farkát, mire a farkas rémülten elszalad. Kis idő múlva a szabó az erdőbe megy, hirtelen farkasfalkát vesz észre, amely elől egy fára menekül. A farkasok először tanácstalanok, ám a megcsonkított állat, amely szintén köztük van, és bosszút akar állni a szabón, azt javasolja, hogy álljanak fel egymásra, s így a legutolsó eléri majd a szabót. Ő maga, mint idős és erős farkas lesz alul a piramisban. A farkasok így tesznek, a szabó azonban felismeri megfenyített látogatóját, s hirtelen felkiált: 'Fogd meg a farkánál a szürkét!' A farkatlan farkas megrémül az emléktől, elfut, a többiek pedig lezuhannak."

...Freud szerteágazó álomfejtéséből egy olyan részt emelnék ki, ahol a látott (manifeszt) álomtartalom - farkasok a fán - viszonyát mutatja be a mögötte vélhetően meghúzódó (látens) tudattalan tartalmakhoz [ősjelenet, mesék, szülőkhöz fűződő érzések]:

    ">>Éjszaka van, az ágyamban fekszem.<< Az utóbbival kezdődik az ősjelenet felidézése [is]. Az 'éjszaka van' az 'aludtam' [a kiságyban] gondolat torz változata. A 'tudom, tél volt, amikor álmodtam, és éjszaka' megjegyzés az álomra való emlékezéshez, s nem az álom tartalmához tartozik. Az emlék helyes, a születésnap, illetve karácsony előtti egyik éjszaka volt.
    >>Hirtelen magától kinyílik az ablak.<< Fordítása: hirtelen magamtól felébredek, visszaemlékezés az ősjelenetre. A farkas-történet hatása, amelyben a farkas beugrik az ablakon, módosított formában érvényesül, a közvetlen kifejezést képszerűvé alakítja át. Az ablak bevezetése egyszersmind arra szolgál, hogy a rákövetkező álomtartalmat elhelyezze a jelenben. Karácsony este hirtelen kinyílik az ajtó, s meglátjuk a fát az ajándékokkal. Itt tehát a tényleges ünnepi várakozás befolyása érvényesül, magába foglalva a szexuális kielégülését is.
    >>A nagy diófán.<< A karácsonyfa képviselője, tehát aktuális; ezen kívül a farkas-történetben szereplő fa, amelyre az üldözött szabó menekül, s amely alatt a farkasok vonítanak. A magas fa egyben, mint erről gyakran meggyőződhettem, a megfigyelés, a voyeurség jelképe. Amikor fent ülünk a fán, mindent láthatunk, ami alant történik, bennünket viszont nem láthatnak. [...]
    >>Néhány fehér farkas... hatan vagy heten voltak.<< A farkas-történetben csordáról van szó, létszám nélkül. A meghatározott szám a hét kecskegida meséjének hatását mutatja. Az ősjelenetben szereplő kettes szám többel helyettesítése, ami amott abszurd lenne, az ellenállásnak torzító eszközként kapóra jön. Az álomhoz készített rajzon az álmodó az ötös számot fejezi ki, ami valószínűleg az 'éjszaka volt' közlést korrigálja.
    >>A fán ülnek.<< Először is a fán lógó ajándékokat helyettesítik. Egyszersmind a fán is vannak, ami azt jelentheti, hogy néznek. A nagyapa történetében a fa alatt feküdtek. Az álomban tehát megfordult a fához való viszonyuk, amiből arra lehet következtetni, hogy az álomtartalomban a látens tartalom más elemei is megfordulnak.
    >>Feszült figyelemmel nézik őt:<< ez a vonás teljesen az ősjelenetből ered, az álomban csak megfordul [az ősjelenetet az álmodó nézte feszült figyelemmel].
    >>Teljesen fehérek.<< Ez az önmagában jelentéktelen, ám az álmodó elbeszélésében erősen hangsúlyozott vonás erősségét abból nyeri, hogy az anyag minden rétegéből származó elemek olvadnak össze benne, s a többi álomforrás mellékes részleteit az ősjelenet egyik fontosabb részletével egyesíti: a szülők ágy- és fehérneműjének fehérsége. Ehhez járul a birkák fehér színe, a fehér szín jelentősége a hét kecskegidáról szóló mesében. [...]
    >>Mozdulatlanul ülnek.<< Ez ellentmond a megfigyelt jelenet legfeltűnőbb vonásának, nevezetesen a heves mozgásnak, amely a helyzet révén helyreállítja a kapcsolatot az ősjelenet és a farkas-történet között.
    >>Hosszú farkuk volt, mint a rókáknak.<< Ez ellentmond annak a tételnek, amelyet a szexualitás kutatásából levont legfontosabb következtetésnek ismertünk el: a kasztrációs félelemnek. A rémület, amellyel ezt a gondolati következtetést fogadja, végül az álomban tör utat magának, s erre a következtetésre vezet.
    >>Félelem, hogy felfalják a farkasok.<< Az álmodó számára ez úgy jelentkezik, mint ami nem az álom tartalmából fakad. Azt mondta: 'nem kellett volna félnem, mert a farkasok inkább rókáknak vagy kutyáknak látszottak, nem is jöttek hozzám, hogy megharapjanak, egészen nyugodtak voltak s egyáltalán nem voltak rémületesek'. Felismerjük, hogy az álommunka egy ideig azon fáradozott, hogy a kínos tartalmakat ellentétekbe fordítva tegye ártalmatlanná (nem mozdulnak, a legszebb farkuk van). Amíg végül kudarcot vall ez a kísérlet, s kitör a félelem. Kifejeződési formáját annak a mesének a segítségével találja meg, amelyben a kecskegidákat felfalja a farkas-apa. Ez a mesetartalom maga is valószínűleg emlékeztetett az apa játék közbeni ijesztgetéseire; így a félelem, hogy felfalja a farkas, éppúgy lehet emlék, mint eltolási pótlék.
    Az álom vágymotívumai kézzelfoghatóak: a felszíni napi vágyakhoz, a karácsonyi ajándékokhoz (türelmetlenségi álom) csatlakozik egy mélyebb, ebben az időszakban állandóan jelen lévő vágy, hogy az apja kedvére tegyen; ezt az a vágy pótolja, hogy újból lássa azt, ami akkoriban annyira megragadó volt. A lelki folyamat ennek a vágynak a beteljesítésétől a felidézett ősjeleneten át a vágy elkerülhetetlen elutasításáig és az elfojtásig halad."

...személyes adalékok...

...bevallom, az idézett anyag kapcsán felmerültek bennem a Freud rendszerével kapcsolatos örök kérdések: tényleg minden szimbolikus megnyilvánulásunk mögött szexuális tartalmak, vágyteljesítés és konkrét, visszanyomozható személyes emlékeink állnak?
...nem tudok szabadulni az álomban és a mesében egyaránt felbukkanó agresszív elemek kibontatlanságától - különösen úgy, hogy az álmodó beszámolója szerint az álom időszakában visszatérő dühkitörésekkel és indulatkezelési problémákkal küzdött
...és az olvasottak alapján az sem vált teljesen világossá számomra, miért pont a fán ülnek a farkasok és miért érzem azt, hogy furcsasága miatt ennek a látványnak különös jelentősége van - ha nem a legfontosabb elem az álomban?

...elgondolkodtam, vajon miért olyan rettenetesen ijesztő ez az álom?

...a kezelhetetlen érzések, zabolázatlan ösztönkésztetések gyermekkorban (és persze később is) gyakran öltik magukra rémisztő állatok testét és kiszámíthatatlan viselkedését - a mesék farkasszereplői és az álom személyes problematikája talán ebből a közös emberi élményből fakadhatnak
...véleményem szerint mégis az összkép a legmegdöbbentőbb elem: a fát, amely a kisfiú növekvő személyiségének szimbóluma, ellepték, megszállták az - önmagukban még akár szépnek, ártalmatlannak, sőt hasznosnak is mondható - ösztönlények (legyenek a farkasok akár az agresszív-önérvényesítési, akár a szexuális-kapcsolati késztetések hordozói) és igéző pillantásukkal, puszta jelenlétük hatalmas erejével uralják a helyzetet, megsemmisítik a kisfiú kontrollra irányuló törékeny képességeit (dühkitörések)

...az álom válasza a problémára: a szorongás
...a rémálom a burkolt szexuális utalások megértése nélkül, önmagában is hat: eléri, hogy a fiú környezete szemében gyámolításra szorulóvá és szerethetővé váljon (a dada meghallja a kiáltást és beszalad megnyugtatni a kis Sergeit), ezen felül gátat állít a család által kezelhetetlennek ítélt - így a fiút szeretteitől és önmagától egyaránt elidegenítő - indulatkitörések útjába (hiszen ha szorong, akkor mérlegel)

...a személyes kiegészítéseim C. G. Jung megközelítéséhez húznak - ezzel talán lehetővé teszik, hogy egyazon álom esetében összehasonlíthatóvá váljon két eltérő - ám egymást nem kizáró - álomfejtési próbálkozás

Forrás: Sigmund Freud - A "Farkasember" (Egy kisgyermekkori neurózis története)

Az álom értelmezését segítő technikák

Kép forrása: Flickr

...részlet Polcz Alaine Álomnaplójának záró fejezetéből, ahol az álmok felidézésével és kezelésével kapcsolatos módszerekről olvashatunk Márkus Parádi József munkái alapján:

"Írd le az álmodat!
Válassz ki egy kérdést az alábbi listáról!
Írd le a spontán választ!
Válassz újabb és újabb kérdéseket!
Válaszolj ezekre is!
Milyen új témák, új belátások születtek a válaszokból?
Foglald össze, írd le!
Hogyan használhatók ezek a mindennapi életben?
Milyen új kérdéseid születtek? Írd le és tedd el! Később majd vedd elő!

...Hogyan cselekszem én, mint álom-én ebben az álomban?
...Mely szimbólumok fontosak nekem ebben az álomban?
...Milyen érzések jelentek meg ebben az álomban?
...Milyen cselekedetek jelentek meg ebben az álomban?
...Milyen kapcsolatban áll ez az álmom azzal, ami az életemben most, a múltban vagy a jövőben történik, történt?
...Ki, vagy mi az ellenfelem?
...Ki, vagy mi a társam?
...Milyen segítő, gyógyító erő jelenik meg?
...Mit szeretnék elkerülni ebben az álomban?
...Mit kérdez, mit akar tőlem ez az álom?
...Milyen cselekedeteket javasol ez az álom?
...Miért volt szükségem erre az álomra?
...Miért most álmodtam ezt?"

/Polcz Alaine: Álomnapló/

...utóirat: mindezek mellett egészen új meglátásokat hozhat és összefüggéseket körvonalazhat, ha le is rajzolod az álmodat!

Szimbólumtár

Kép forrása: itt

...Pál József és Újvári Edit Szimbólumtár című könyve igazi kincsesbánya, rengeteget merítek belőle, amikor a szimbólumok kultúrtörténeti és vallástörténeti hátterére vagyok kíváncsi

    "A szimbólumok világát gyakran tekintik titkosnak, misztikusnak. Ebben az értelmezésben – a hieroglifákhoz hasonlóan – meg kell fejteni és újra meg kell tanulni jelentésüket. Kétségtelen, hogy bizonyos jelek – elsősorban a nem képszerű (non-ikonikus) szimbólumok, például a geometrikus jelek – kizárólag az azokat megalkotó kultúra ismeretében értelmezhetők, vagy – forrásértékű adatok híján – örökre némák maradnak. De a jelképek döntő hányada, a képszerű (ikonikus) jelek olyan természetességgel hordozzák jelentéseiket, hogy értelmezésük kézenfekvő. Nem igényel magyarázatot az, hogy az oroszlán elsődleges szimbolikus jelentésében miért a hatalom és az erő, a bárány pedig miért a gyengeség és a szelídség megtestesítője. [...]

    A szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvető sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A környezet természeti jelenségei, élőlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás alapszókincsébe tartoznak. Minden a világról alkotott tudás kifejezőjévé és érzéki szemléltetőjévé válhat. Például a fény, az ég mindenütt a menny, az istenség, a földön túli erő szimbóluma, és a sötétséghez egyetemes érvénnyel kapcsolódik a pusztulás, a halál képzete. A madár az ősi koroktól megjelenő lélek-szimbólum: az egyiptomi madár alakú ba-lélek, az óind Upanisadok lélek-hattyúja, a kereszténység Szentlélek-galambja egyaránt a lélek-madár archetípus variánsai. A ragadozó madarak az égi eredetű hatalom megtestesítői, a magyar eredetmonda turulja csakúgy, mint a görög mitológiában a Zeusz-sas. Számtalan példa bizonyítja a különböző kultúrák analógián alapuló szimbólumainak jelentésbeli rokonságát, a jelképteremtés és -használat egyetemes jellegét. Ugyanakkor a jelentések eltérései, az adott környezethez igazodó tartalmai egy-egy kulturális terület sajátosságait emelik ki. Míg a kínai hagyomány jin és jang eszméjében a női és férfi elem egymást kiegészítő, egyenértékű, egységbe foglalt alapminőség, addig a bűnbeesés vétkét a nőnek tulajdonító kereszténységben a férfi és nő – mint szellem és anyag – dualisztikus ellentétpárként is megjelenik. [...]

    Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és a másik emberhez fűződő viszonyát... Cassirert idézve: '…tudatunk nem elégszik meg a különböző benyomások befogadásával, hanem minden benyomást a kifejezés tevékenységével kapcsol össze és hat át. A magunk teremtette jelek és képek világa kerül szembe azzal, amit a dolgok objektív valóságának nevezünk.' Ez magyarázza a szimbólumok alapvetően emberközpontú jellegét: az egyedüli viszonyítási pont az ember. A világ keletkezésének folyamatát a legkülönbözőbb világteremtési mítoszok például az emberi aktivitások vagy az ember által érzékelhető természeti folyamatok analógiájára fogalmazzák meg. Számos mítoszban jelenik meg a kozmikus méretű emberi test mint a világ eredője, illetve az emberi test mint mikrokozmosz, a makrokozmosz tükörképe. A szent nász, a szó/ige, a csakra, a tojás, a mag, a kozmikus ember szócikkeink ennek a szimbólumalkotásnak az egyetemes példái közül ismertetnek néhányat. Az egyes dolgokhoz, színekhez, állatokhoz, növényekhez mint jelölőkhöz kapcsolódó jelentéstartalom mögött szintén felsejlik az ember elsődleges, szubjektív értékítélete, amely kultúránként gyakran eltérő is lehet. (A sárga, a fekete vagy a denevér és a nyúl szócikkek jól illusztrálják ezt a változatosságot.) A kulturális szimbólumok e jellemző, általános sajátosságára az antropológia is rávilágít: 'az antropomorfizáló hajlam természetszerűleg adódik a tudat kialakulásának körülményeiből.' [...]

    Az ember eszményeire, érzelmi világára, művészi és hitélményére adekvát módon a szimbolika ad formai lehetőséget, hiszen az egyéni és viszonylagos élmény sohasem fogalmazódhat meg egzakt módon abszolútnak tekintett meghatározásokban. A művészet lényegénél fogva használja ezt a nyelvet:

    Sár és virág, kavargó semmiség,

    de hirtelen, mint villám, hogyha lobban –

    két sor között – kinyíl nekünk az Ég.

    /Kosztolányi Dezső: Vers/"

Csáth Géza: Délutáni álom

Kép: Gulácsy Lajos - A varázsló kertje

...varázslatos novella 1911-ből...

    "- Giza - mondtam a szobalánynak - eressze le a sárga függönyöket és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyedórában nézzen be, és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.

    Kiittam a maradék feketekávét, eldobtam a cigarettámat, és végigdőltem a bordó bársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két óra múlt tíz perccel.

    Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.

    Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló, vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsúzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték, és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selymes erszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben, és nagyot lélegzettem. Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.

    Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára bíztam, és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy leheletnyi csók leányarcon - úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszínű fátyla. Szitakötők cikáztak a víz felszíne fölött, és időnként kérészek repültek el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elöl, a part közelében, már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket - senki se tudta volna megmondani.

    Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonnyal. Nagyszélű, virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén rózsaszínűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyemszoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom, hideg, rajzos, kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

    - Grófkisasszony - mondottam -, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák, és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.

    Megállott, oldalt hátrahajtotta fejét, és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes, arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai, és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.

    - Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot kapjak, és arra kérlek, nézz a szemeimbe.

    Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.

    - Grófkisasszony - mondottam -, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nőket, és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem, és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat, és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.

    Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld, hideg színekben, régi szomorúságokat tükröztek vissza, és karcsú szép vállaival előrehajolt. Azután kikeresett szoknyája zsebéből egy kis kristályfiolát. Fehér, hosszú ujjait megnedvesítette, és homlokomat megkente az illatos olajjal.

    - Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem.

    Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.

    - Szeretni fogsz?

    Újra bólintott, és mosolyogtak az ajkai.

    - Hazugság - mondtam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni.

    Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolt és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, továbbment. Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam, és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

    A napsugarak utolsó rezzenései is eltűntek már a horizontról, az ég mély, szédítő nyugalmú, topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt, már fenn ragyogott, és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.

    Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét, és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek, és mély hangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát, és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.

    - Hosszú lesz az utazás és álom nélküli - mondottam magamban -, de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait.

    Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem, s amelyet mindörökre elhagytam.

    Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen, félelmes partok között utaztam. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát, és hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.

    Enyhe szellő kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát, és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat, és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát, és kiszálltam. Harmatos, selymes fűben vitt az utam, holdfényes nagy mezőn keresztül.

    Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

    És egyszerre elhűlt bennem a vér.

    A hátam megett, az úton, három árnyékom rajzolódott a földre.

    Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

    E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.

    Megrázkódtam, nagyot lélegzettem, és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkő csillant elő, és nyárfák páros, ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőlőskertek feküdtek sötét, nagy tömegekben, és bennök apró, vaksi kis házak aludtak. Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örökmécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitva hagyott ajtón keresztül.

    Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt, rózsaszínű rózsák. Lassan, lábujjhegyen előreléptem, úgyhogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézitükröt tartott, és merően nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltűnt a kevés rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt, és intett, hogy valami közölnivalója van. Papírost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:

    - Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.

    - Szeretni akarsz? - kérdeztem.

    Komolyan és szomorúan igent intett.

    - Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!

    Zavartan lesütötte a szemeit, és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett, és az ajkai csókot kínáltak.

    - A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz, és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

    Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait, és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat kérte.

    Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas, lenyűgöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje, és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón, és belülről elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva, és felül, a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merően nézett rám.

    A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze, és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete, boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hitetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

    - Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.

    Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak, és legyezőjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltűnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt.

    Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen, kék derengés aprózta el és lyuggatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem, és ezalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas - és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem, és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.

    - Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta - a grófkisasszony miatt.

    - Igen - feleltem -, őt akarom most a legjobban, és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai, és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

    - Erről majd beszélünk - mondta a varázsló, és bevezetett a szobájába. Leültetett, és hosszan, merően nézett rám. Végre megszólalt.

    - A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlük nekem, meg fogom vizsgálni. - Átadott egy apró kristályszelencét, és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.

    Elbúcsúztam, és gyalog, a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos, álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost, és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetődőnek, jónak és érdekesnek tetszett.

    Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezőket, országutakat, és bementem a városba is. A korzón sétálók között se volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.

    Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

    - Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki -, de nem haragszom rád, mert, mint magam is tudom, nem szeretsz, és nem is fogsz szeretni.

    Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.

    - Azt hiszed - kérdeztem -, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek? Te elbújtál, és azt akartad, hogy később annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nőre mondani lehet. - Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre, mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:

    - Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

    - Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.

    Kérdőleg nézett reám.

    - Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

    Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kisleányé. Az írószereket kérte:

    - Ma egész délután tükörbe néztem, és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.

    - El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.

    Újra írt:

    - Sohasem fogok gyermeket hordozni. - A papírost mindjárt visszavette, és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

    - Grófkisasszony - szólottam -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?

    Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt, rózsaszínű rózsát, és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzám símult, és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

    Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár, és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog, és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait, madárvértől pirosló meleg vízben.

    Egy napos, hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és őszibarackok mosolyogtak, a nagy, kék és sárga szőlőfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint előre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus, földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhőit nézték, éppen úgy, mint amikor először láttam. - Megrezzent, mosolygott, és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és benn termettem a szobában. A kisasszony átölelt, és az ölelése olyan heves, ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta, és megilletődve nézett rám.

    - Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék, s te nekem kislányom.

    Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg, és valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám körös-körül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel, meggörnyedve állott, és szemei oldalról nézve egészen világoskékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis kristályszelencémet, és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam, és gondosan eltettem.

    Azután kimentünk, vissza a kis szobájába.

    Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő észrevétlenül. Felöltözött, megigazította haját, és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni, és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta fel:

    - Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen, és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.

    Szemei egész estén világoskék színűek voltak, és arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült. Mikor a vonat elindult velem, és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkóstolta, és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző folyadékokból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.

    - Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. Rám nézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete, idegen színben csillogtak.

    - Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Szindbád, a kétszáz éves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

    Még aznap útra keltem. Mikor hosszú, hetekig tartó, fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Szindbádhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott, és soká vizsgálta az arcomat, bölcs, nyugodt, kék szemeivel. Azután elővette a tükrét, és merően nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.

    - A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta -, csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit, és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt... ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen!

    Megköszöntem Szindbád, a varázsló tanácsát, hazajöttem, és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.

    Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük, és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról napra reménytelenül, végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.

    - Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem azután is -, el fogunk pusztulni mind a ketten, anélkül, hogy csak egyszer is éreztük volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást, és gyermeket akarunk, hogy - miként Szindbád varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved, és igazi könnyet tudj sírni.

    Ő szomorúan rám nézett ilyenkor, és úgy tetszett, hogyha most könnyezne, könnye jó könny lenne.

    Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk, s akiről tudtuk, hogy érettünk meg kell halnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.

    A gyermek megszületett, és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett, és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól, akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit, és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentőbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett, és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

    A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk, és nem tudtuk, mitévők legyünk.

    Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. A kicsiny test hideg, élettelen volt.

    - Meghalt - mondottam -, és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sírj - tettem hozzá kétségbeesetten.

    Elpirult, és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.

    Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

    - Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.

    Bólintott, és sietve gyászruhába öltözött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsőházon át, és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma, nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük, és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt, fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára, szemben az ég alján, valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk, és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is hármas árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

    - Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.

    Letérdeltünk a földre, és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg volt, és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat, és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

    - Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam, és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.

    A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult, és sóhajtást lehelt ki magából.

    Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz, és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak, és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

    - Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam.

    Boldogan intett, és elindultunk a havas, hideg estében hazafelé.

*

    A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:

    - Tessék fölkelni.

    Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó, tompa fájdalommal bújkált a fejfájás.

    - Hány óra, Giza?

    - Fél három lesz mindjárt."

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár