Álomgyűjtemény: Belső napfelkelte

Kép: Vincent Van Gogh - Mező felkelő nappal (1889)

    "Néhány évente emlékszem olyan álomra, amely során olyan boldogság és fokozódó melegség tölt el, hogy felriadok tőle - mintha nap kelne fel bennem. Az egyik ilyen álmomban egy gyönyörű keleti nővel találkoztam, magas, vékony termete, lila ruhája, hűvös érintése és végtelen nyugalma volt, mégis áradt belőle az élet. Ez a nő kézen fogott, és bár magam is nő vagyok, feleségül jött hozzám. Választottuk egymást. 

    Később hasonló formájával találkoztam, egy indiai, kicsit nyafka, elkényeztetett, de nagy életerejű királylány volt, pávákkal a kertjében, és én férfiként vettem el. 

    Harmadjára háborúból menekülve ugrottam bele a folyóba, és ő a folyó partján állt korsóval a kezében és várt rám, hogy kimenekítsen, de egy csepp izgalom nem volt benne. 

    Negyedszerre, és ezt az álmot talán egyedül ez a melegség köti az előzőekhez, egy varázslóhoz mentem tanulni, aki férfi volt, de hatalmas lila szemöldöke és végtelen kora meglágyította. Tudtam, hogy tanulnom kell tőle. Előbb kutyává válva szaladtam lefelé az ő zöld domboldalain, és ahogy repült a fülem a szélben, sasokat néztem az égen. Tudtam, hogy lassan megtanulom, hogyan válok én is eggyé közülük. Lassan el is kezdődött az átalakulásom, aminek részeként a már szabad sasokat, amelyek szögesdrótba ragadtak, segítettem kiszabadítani. Aztán elkezdtem érezni a szárnyaimat, és a napot, ami lassan mind a látóterem, mind a belső hőérzetem teljesen kitöltötte. Ekkor riadtam fel, mérhetetlen hálával, hogy jó élni."

/nő álomgazdától/