...Ceyx tengerre száll, hogy felkeressen egy jósdát, de vihar támad és a hajótörésben a férfi életét veszíti
...ám felesége, Alcyone, továbbra is hazavárja férjét, ezért Juno istennő megkéri Irist (az istenek hírnökét), hogy látogassa meg az álmok istenét, Somnust, és kérje meg őt, mutassa meg álmában az aggódó asszonynak a valóságot, férje halálát
...Alcyone másnap reggel kétségbeesésében a tengerhez rohan, ahol férje holttestét a partra sodorja a víz, és hitvesét látva Alcyone a habokba veti magát...
...az istenek ekkor megszánják a szerelmeseket és jégmadarakká változtatják őket
...Aeolus azóta minden télen a hét napra megállítja a szeleket a tengeren, hogy a szerelmesek találkozhassanak és szerethessék egymást
Átváltozások
Tizenegyedik könyv: Ceyx és Alcyone. Az álom
Közben az öccsét ért s öccsét azután követő sok
szörnyü csodás történéstől riadottszivü Ceyx
arra tökéli magát, hogy az emberi szív vigaszához
tér, Clarus istene szentélyéhez; mert phlegyei
haddal a bősz Phorbas Delphit elzárta egészen.
Mégis e szándékát legelőbb elmondta tenéked,
Alcyone, hűséges nő, kinek ekkor a csontját
fagy foglalta el, és arcát megszállta a puszpáng-
fának sápadtsága, s elomlott rajta a könnyár.
Szólana háromszor, háromszor fékezi sírás,
majd fel-felszakadó zokogással küzdve kimondja
szép szerető panaszát: "Míly vétkem tette, te édes,
hogy már elfordulsz tőlem, hova lett a szerelmed?
Távolidőzni ma már nyugton tudsz Alcyonétól?
Vonz a nagy út? Távolból jobban kedvel a szíved?
Hogyha a szárazföldön mégy, csak a kín gyötör engem,
és nem a félelem is, búmhoz nem járul a féltés!
Engem az ár rettent, szomorú fölidéznem a tengert:
nemrég is láttam roncsolt deszkákat a parton,
sok testnélküli sír iratát olvastam idáig.
Lelked a túlságos bizalom sose szállja meg, édes,
hogy veje Hippotadesnak vagy, ki erős szeleket tud
tartani tömlöcben, s lecsitítja az árt, ha kivánja.
Hogyha az elszabadult sok szél megszállja a tengert,
nincs nékik, mi tilos: zsákmányuk már az egész föld
és az egész habözön, s odafönn felhőket is űznek,
összeütik s vöröses tüzeket vernek ki belőlük.
Ismerem őket jól (láttam kicsi korban, apámnak
házában) s annál iszonyúbbnak tartom a mérgük.
Hogyha pedig szándékodtól sose vonhat el esdés,
én szeretett férjem, s mindenhogyan útnakeredsz már,
vígy hát engem is el! S együtt hadd hányjon a hullám;
attól félnék csak, mi valódi veszély; veled együtt
tűrném, bármi jön, és úsznánk tág tengeren együtt."
Aeolis íly szava, könnye bizony meghatja a fényszült
hitvest: nem lobogott szerelemtüze lankatagabban;
mégsem akarja a már kijelölt utazást halogatni,
s Alcyonét se kívánja kitenni a vízi veszélynek;
hogy riadott kebelét lecsitítsa, beszél neki hosszan.
Megnyugtatni sehogysem tudja; de enyhiti eggyel
mégis az aggályát, nem mással győzi meg, ezzel:
"Minden késlekedés hosszú, de tüzére apámnak
esküszöm én teneked, ha megengedi nékem a végzet,
még mielőtt kétszer telnék meg a hold, hazatérek."
Megtérésre reményt miután ez igérete gyújtott,
rendeli rögtön, hogy vonják ki a csöndes öbölből
már a fenyőbárkát s lássák el fölszereléssel;
mit mikor Alcyone meglát, valamint ki jövőt lát,
megborzad, s ismét sürü sok könny önti el arcát,
s míg az urára borul, szomorú szájjal, nyomorultul
szól: "Isten veled!", és elnyúlik a földön aléltan;
késnék most Ceyx örömest, de az ifjak, a kettős
sorban ülők, izmos mellükhöz húzva lapátot,
már ütemes mozgással az árt szelik: ő meg, az asszony,
fölveti még nedves szemeit, s úgy nézi a görbe
tat magasán álló férjét, ahogy int a kezével;
látja a jelt, viszonozza; mikor meg a part tovahátrál,
messzebb mint arcot láthatna a messze tekintet,
ő a szökő gályát, valamíg szeme tudja követni,
nézi; s a távolság nőttén hogy ez is tovatűnt már,
hát, mi az árbocfán odafönt leng, nézi a vásznat;
s hogy vásznat sem lát, üres ágyát gondteli szívvel
felkeresi s rádől: szoba s ágy új könnyre fakasztja
Alcyonét, s hogy mit veszitett, az eszébe idézi.
Elhagytak kikötőt; kötelekbe csapódtak a szellők:
már a hajós függő evezőket félrerakosgat,
szarvakat árboc-csúcshoz köt, leereszti a vásznat
mindenhol, s vándor szeleket vendégel a vászon.
Még nem egész a felén útjának, vagy feleútján
járt a hajó, mindkét földtől jó távol az árban,
s kezd, úgy estefelé, dagadó tajtékkal a tenger
szerte fehérleni, és hevesebben fúni az Eurus.
Harsog a kormányos: "Szarvakkal vissza a csúcsról;
és odakötni az árbocfákhoz mind a vitorlát!"
Mondja; de véghezvinni vihar nem ereszti parancsát,
s tengeri hab dörgése nem engedi hallani hangját.
Némelyik önként kél evezőket menteni gyorsan,
más meg az oldalakat tömi, más becsavarja a vásznat,
áradatot mer emez, s a vizet veti vissza a vízbe,
az rudakat leemel; rend nélkül föl-le sürögnek,
s nő a goromba vihar, bősz szél fú innen-amonnan,
szél szaggat szeleket, haragos hab hull a habokba.
Retteg a kormányos, maga is; nem tudja, hogy állnak;
sem, hogy mit tiltson, s hogy rendeletet mire adjon:
oly nagy a vész, a tudásánál oly sokkal erősebb.
Harsog a dúlt népség, recsegéssel zúg a kötélzet,
zeng hullám hegyiben hullám, magas égben a villám.
Tengeri ár meredez, már-már odaér a nagy éghez,
szinte a feltorló felhőkön fröccsen a tajték;
sárga fövenyt forgat felszínre a víz fenekéről
sárgán, máskor meg feketén, feketébben a Styxnél,
majd ismét lelapul, s robajos tajtéka fehérlik.
S lám, Trachis gályája lebeg s hull árral az áron,
látszik most magasan, valamint hegyorom tetejéről
nézni a völgybe alá, mélységes-mély Acheronba,
majd, hogy aláhuppan, s homorún veszi körbe a vízár,
lenti világ fenekéről néz magasába az égnek.
Gyakran nyög csúnyán, mikor oldalt csapja a hullám,
s nem zúg gyöngébben, mint hogyha a bástya tövében
vas-kos vagy hajitógépek zúzzák be a várat;
s mint az oroszlán ront, erejét tömörítve futásba,
mellel a mellének meredő gerelyek seregének,
így a hab is, rábízva magát a goromba szelekre,
tört a hajótestnek, sokkal magasabbra tolulva;
minden csap kilazul, hasadékok fosztva viasztól
rendre kitágulnak, s az ölő patakok benyomulnak.
Felleg megnyílik, zivatar zúg, zúdul a zápor,
azt vélnéd, hogy az ég a vizek közepébe merül be,
és a dagadt tenger föl az ég tetejére türemlik.
Vászon nedvesedik felhőktől, égi habokkal
tengeri ár elegyül; csillagtól árva az égbolt,
nyomja az éjt maga mélye, vadult viharok feketéje.
Át-és átszeli ezt felcsilló fénnyel a villám:
tornyosodott tajték tetején tüze tombol az égnek.
És már szökken az ár a kivájt gályának ölébe;
mint az az ostromló, ki vitézül előzi a többit,
s többször a védekező város bástyáinak ugrik,
végre, reménye szerint, dicsvágytól lángrahevülten,
elfoglalja falát, egyedül maga annyi ezer közt:
így, magas oldalait megcsapva kilencszer a hullám,
jött az erős tizedik, hevesebben fölmagasodva,
s addig a lankadozó gályát ostromlani nem szűnt,
míg végtére mikéntha bevett üregébe, le nem szállt.
Tenger tört kintről a fenyőfa-hajóba, zuhogva,
s tenger volt odabent: nem másképp reszket a nép bent,
mint városban, ahol kintről törik által a bástyát,
míg a bevett falakon belül is bolydulnak a bőszek.
Mesterség nem elég, szív csügged; látnak, amennyi
hullám jő, ugyanannyi halált rájuk viharozni.
Ez zokogást nem fojt el, amaz csak bámul, amaz meg
kit vár még temetés, boldognak mondja; a másik,
égre, mit úgysem lát, kart tár, fogadalmas imáját
mondja, segélyt kér; az testvért, szüleit, gyereket mind
és házát s aki benne maradt, fölidézi eszébe;
Alcyone Ceyx fájdalma, csak Alcyonéról
szól szomorú szájjal, s noha csak rá vágyik e vészben,
hogy nincs véle, örül; néz vissza, kivánja honának
látni megint partját, s mégegyszer látni a házát,
csakhogy merre lehet, nem tudja: a tengeri örvény
annyira forr, a szurok-felhők sürü árnya szakad rá
s teljes eget betakar, képét kettőzi az éjnek.
Eltörik egy forgószélnek rohamában az árboc,
el kormányuk is, és zsákmánya fölé magasodva
görbült háttal a hab, büszkén letekint a habokra;
majd, nem könnyebben, minthogyha Athost vagy a Pindust
forgatnák ki tövükből és vetnék be a vízbe,
zúdul alá ismét, s erejével s nagy nehezével
mélybe meríti egész gályájukat; ekkor a legtöbb
ember a ránehezült örvénytől verten, a légre
nem kerül, elpusztul; sok más még csüng a hajónak
tört részén: maga Ceyx is máskor jogar-őrző
kézzel roncson függ; s apját, szólítja apósát,
jaj, be haszontalanul! S legtöbbször a hű feleséget,
Alcyonét hivogatja, reá emlékezik úszva:
testét Alcyone elibé görgesse a hullám,
sírhalmot tetemére az ő szerető keze rakjon!
És valahányszor a víz, ajakát hogy nyissa, ereszti,
Alcyonét harsan, s mormogja nevét a habokba.
S íme az ár közepén feketén víz íve magaslik,
megtörik, omlik alá, s a fejét tört habba borítja -
Lucifer akkoridőn beborult volt, látni se tudták
aznap: amért nem volt lehető odahagynia égi
fönti helyét, füstös felhővel fedte el arcát.
Közben az Aeolis, íly nagy vészt nem sejtve sehogysem,
már számolja az éjeket, és készíti ruháit
férjének, s készíti elő, miket ő maga ölt fel,
hogyha a férj hazaér, s ennek - be hiába! - örül már.
Mindegyik istennek, kegyesen, tömjénnel is áldoz,
mindjüknél jobban Junónak látogatója,
férjéért, ki pedig nincs már, oltára elé lép,
s kéri, hogy épségben térjen haza hitvese hozzá,
s hogy más nőt ne szeressen már: sok volt a kivánság,
és ami teljesedett, csak e végső, nem lehetett más.
Már Juno nem tűri, hogy így kérjék a kimúltért;
oltárához kéz, mit a gyász fertőz, ne is érjen.
"Iris," eképpen szól, "szavaim hű hírüladója,
szállj el a szenderitő Álom házába, sietve:
s mondd, hogy a holt Ceyx képében küldjön el éji
álmokat Alcyone elibé: hadd tudja, mi történt."
Mondta; ezerszinü öltözetét, nosza, ölti fel Iris,
fut le, szokott ívvel vetvén jelt fönt, ahol ível:
felleg alatt rejlő fejedelmet fölkeresendő.
Cimmerius népnek közelén mélyöblü üreg van,
odvas hegy, házát hol az Álom lakja, a lomha,
s abba bizony sugarát sem reggel, sem deleléskor,
s nem veti hulláskor Phoebus: csupa köd, csupa felhő
gőzöl a földje felől, szürkén ing-leng a borongás.
Itt tarajosfejü szárnyas ugyan sose hívja rikoltva
Aurorát, csaholásukkal csöndet sose törnek
éber ebek, sem a lúd, mely jobban hall az ebeknél;
sem vadak és barmok, sem a széltől lengedező ág,
emberi nyelveknek szava sem töri itt meg a csöndet.
Néma a mély nyugalom; mégis, sziklának alóla
csermelye csorran a Lethének, s csobogással aláfut
kis kavicsok tetején, csalogatja a habja az álmot.
Barlang szája előtt buja mák száz szirma virágzik,
és sok fű, melynek szendert szedegetve tejéből,
hinti a harmatos Éj szanaszerte az árnyteli földön.
Ajtó, mely küszöbön fordul s fordulva csikordul,
nincs az egész házban, figyelő őr nincs kapujában;
áll feketében a barlangnak közepében egy ében
ágy, éjszín tollal, s teritett éjszín takaróval:
lankadozó bágyadt testtel hever ott el az isten.
És szanaszerte körül, számnélküli tarka alakban,
sok hiú Álomkép, ugyanannyi, amennyi kalász van
búzamezőn, erdőn falevél, pici porszem a parton.
Lép be a szűz úrnő, útjából söpri kezével
mindet szét; fényes fátylától csillog a szent ház;
lomha nehéz súlytól lecsukott szemeit, noha bajjal,
nyitja az isten, majd ismét s ismét lehanyatlik,
bólogató állal mellét meg-megböki többször,
végre magát fölrázza magából, s felkönyökölve
kérdi, miért jött (mert ráismert); mondta az úrnő:
"Legszelidebb isten, te, kitől megnyugszik a minden,
Álom, lelkek igaz békéje, ki gondokat űzöl,
s munkában kimerült testet munkára üdítesz,
küldd a való alakot megjátszó álomi képet
Hercules ős Trachisa felé, képében urának
Alcyone elibé, hadd lássa a gályatörést ő,
Juno rendeli így." S miután átadta e szókat,
ment tova már Iris: nem tudta az álmositó gőzt
tűrni tovább; érezte, belé mint csusszan az álom;
hát szökik, és fut az égbe megint föl a tarka fonálon.
Álom, a nagy nemző, ivadékai sűrü rajából
hívja elő Morpheust, ki utánzani mesterien tud
s nagy művész: ügyesebb nem akad mímelni a mások
járását, arcát, s ahogyan szól ez s az, a hangját;
még a ruháját is, meg amit kiki mondani kedvel,
leggyakoribb szavait; de csak embert játszik örökkön;
más szárnyast alakít, vadakat, hosszúhasu kígyót;
égilakó Icelos, de Phobetor néven idézi
ezt a halandó nép; van művész harmadik is még,
Phantasos: ő fává, földdé, busa sziklakövekké,
vízzé, s lelketlen tárggyá alakul csalafintán;
arcukat ők a királyok elé s a vezérek elébe
éjszaka villantják, kószálnak mások a nép közt.
Elmellőzi a többieket, s valamennyi rokonból
csak Morpheust választja ki, Thaumas lánya parancsát
tenni, a vén Álom; s ez után laza bágyadozásban
ejti alá a fejét, puha párnán szunnyad el ismét.
Morpheus meg tovaszáll, puha szárnnyal nesztelen illan
át a homály terein, s máris feltűnik a várban,
Haemoniában, ahol testéről tolla-letéve
Ceyxnek képét meg alakját ölti magára,
s lép, haloványan, akár a halott, csupaszon, ruha nélkül,
fekvő bús felesége elé: szakadoz le szakállán
végig a tengervíz, hajafürtjei nedvesedettek.
Sírva hajol kerevetje fölé, könnyezve kimondja:
"Ismered-é Ceyx uradat, te szegény feleségem,
vagy pedig arcom a vég elváltoztatta? Tekints rám:
hitvesed arca helyett itt látod a hitvesed árnyát!
Szent fogadalmaid, Alcyone, meg nem segitettek!
Meghaltam! Magadat sose merd áltatni reménnyel!
Fergeteges délszél Aegeus habján a hajómat
megtámadta, meg is pörgette, letörte lehével.
Szám, amikor szeretett nevedet hivogatta hiába,
megtelt hullámmal. - Nem kétes hírnöki szájból
hallod e hírt, nem a kósza beszéd hordozza füledbe:
gályatörött, magam én, festem teelébed elestem.
Ébredj, kelj, könnyezz, gyászköntöst öltve sirass meg,
megsiratatlan a mély árnyakhoz menni ne engedj!"
Mindezeket Morpheus oly hangon mondja: az asszony
elhiszi, férje beszél (s úgy látja, a könnye valódi),
és kíséri szavát Ceyx keze mozdulatával.
Alcyone felnyög, könnyezve kitárja a karját
álma alatt, s ura teste helyett levegőt ölel azzal,
s felzokog: "Állj! Ne tovább! Hova futsz? Veled indulok én is."
Most maga hangja s a férj árnyképe elűzi az álmát,
felriad, és legelőbb szétnéz, vajon ott van-e most is,
kit csak imént látott, mert hangja-riasztva a szolgák
lámpással jöttek. S amikor nem látja seholsem,
verdesi orcáját, melléről marja a ruháját,
öklözi két kebelét, nincs gondja feloldani fürtjét:
tépdesi; és gyászának okát hogy kérdi a dajka,
"Alcyone odavan, nincs többé!" mondja, "urával,
Ceyxével halt. Ne zavarjon semmi vigasz-szó!
Gályatörötten halt: láttam, s kart tártam elébe,
ráismertem, ahogy tovatűnt, itt tartani vágytam.
Árnyék volt nem más, de valóban az én uram árnya,
ez bizonyos. Nem olyan, ha kiváncsi vagy, arca vonása,
mint máskor, nem olyan sugaras, mint mindezidáig:
sápadtan, csupaszon láttam, boldogtalan asszony,
s még iszamos hajjal. Szánandó állapotában
itt állt, itt e helyen"; (s ha vajon nyoma ott-e, körülnéz).
"Ettől rettegtem, jóslón ezt félte a lelkem;
s kértem, a szélre ne bízd magadat, tőlem ne szaladj el.
Jaj be kivánnám már, mivel így vesztedbe rohantál,
vittél volna veled: jó is lett volna, valóban
véled erednem; mert perc sem lett volna, amit nem
oldaladon töltök, s nem váltunk volna a végben.
Most pedig itt vagyok, ott halok én, hányódom a habban,
távol a tengertől tengerben pusztulok. Elmém
tengernél dühödöttebb volna, ha élni kivánnék
még ezután, s túlélni e nagy kínt kínnal akarnám!
Nem küzdök, te szegény, s árván sose hagylak el immár,
most legalább veled indulok el, s ha a sírban az urna
egybe veled nem ölel, sírvers fűz egybe betűkkel:
csontunk hogyha nem is, de nevünk majd illeti egymást."
Tilt a keserv több szót, veri minden szóra a mellét,
megdöbbent szive mélyéből sürü sóhaja serken.
Megvirradt: ki a partra ered, s oda tart szomorúan,
hol legutolszor látta urát, a vizekre kiszállót,
és míg ott elidőz, míg szól: "Köteléket e parton
oldott, innen eredt útnak, csókolt meg utolszor",
míg mindent, ami itt történt, fölidéz, s ki az árra
néz, lát messzünnen valamit közeledni a vízben,
holttestnek tűnik, de először nem bizonyos még,
hogy mi; azonban amint közelebb hordozza a hullám,
látni, hogy emberi test, noha így is messze lebeg még;
még nem tudja, ki; gályatörött; meghatva e jeltől,
bár idegennek véli, siratja: "Szegény, te," kiáltja,
"bárki vagy is; nyomorult nőd is, ha van!" Ekkor a hullám
hozza közel s közelebb: s ő néz rá, nézi erősen,
s lesz gyöngébb s gyöngébb, ó jaj, már part közelében
úszik a test, már ráismerhet, látja: a férje!
"Ő az!" sír föl a nő, hasogatja körömmel az arcát,
tépi haját, leplét leszakítja, kitárja a karját
Ceyxhez remegőn: "Hát, édes hitvesem, így jössz,
így térsz meg hozzám, te szegény?" Áll ott a haboknál
emberkézzel emelt töltés, min a tengeri hullám
megtörik és meglankad a víz rohanó dühödése.
Erre fölugrik a nő; csoda, hogy megtette: röpült már,
most-lett tollaival lebegő levegőben evezve,
s érintette a hab tetejét szárnyheggyel az árva,
s míg szálldos, szomorú hangot, tele bús panaszokkal,
csattogató vékony csőrén át cserdit a légbe.
És hogy a vérehagyott, elnémult testet elérte,
kedves tagjait ott mostlett két szárnnyal ölelte,
s rácsippenti hideg csókját csontcsőre, hiába.
Ceyx ezt érezte-e, vagy csak a habremegésben
látszik emelni fejét, kétlette a nép, de bizony hogy
érzett ő: s végül - hisz az ég is szánta - madárrá
vált ez a két szerető; s miután így végzetük egy volt,
megmaradott a szerelmük is, és e madári alakban
hitvesi hűségük: van nászuk, kél ivadékuk;
hét csöndes napon át, télvíz idején, üli mindig
Alcyone libegő fészkét a habok tetejében.
Akkor az ár nyugoszik: szeleket zár Aeolus, őriz,
mert unokáinak így kedvez, hogy az árt szelidíti.
/Fordította: Devecseri Gábor/
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése