2014. február 24., hétfő

Álomgyűjtemény: Lélekzet


Kép forrása: itt
    "Léghajót fújt a szél a pókhálóból. Nem volt erős fuvallat. A lágy, meleg, nyári szél nem tudta elszakítani a fa ágaitól. Minden próbálkozásával szivar formájú zeppelint dagasztott belőle és a Hold fénye tette láthatóvá ezt a csillogó varázslatot.
    A tenger már egybe olvadt a horizonttal és a sötétből csak a halászfalu fényei pislákoltak a parton. Szemben a tengeren, a nagy sziget sziluettje is eltűnt már az éjszakában.
    Egy ponton a felhők szétnyíltak az égen és egy fénysugár világított meg valamit a sziget tetején. Egy fehér kupolás mészkőtemplom volt, fehér lépcsők vezettek fel hozzá a kikötőből.
    Másnap csónakot béreltem a faluban és egy halásszal átkeltem a tengeren a szigetre. Meredek parton kötöttünk ki. Meredeken vittek cikk-cakkba fel a fehér lépcsők egyszer jobbra, majd balra fordulva a különös építményhez.
    A lépcsők vége egy füves mezőre ért a szirt tetején. Előtte poros földút, túloldalán aranyló búzamező. Bár tikkasztóan forró nyári nap volt, hatalmas cédrusfenyő borított hűsítő árnyékot az érkezőkre, mellette a kupolás mészkőtemplom állt fehér méltóságban.
    Emberek gyülekeztek körülötte, halkan duruzsoltak, beszélgettek, várakoztak. Egy kis idő múlva mindenki besétált a kapuján, én is utánuk mentem.
    A körtemplomba lépve varázslat részese lettem. Bár kívülről kápolnának tűnt az építmény, átlépve küszöbét mintha egy nagyobb épületbe kerültem volna. Nem volt annyira egyértelmű kívülről, hogy tényleg ennyien elférhetünk ebbe a különös szentélyben.
    Koncertre készültek a zenészek. Félkörbe helyezkedtek el a templom falánál. Hegedűk és nagybőgő is volt a hangszerek között. A terem másik felében a hallgatóság foglat helyet néma csendben.
    És akkor megszólalt a zene. Nektárédes dallama úgy mosta át a lelkemet, mintha újra világra jöttem volna minden múltbéli emlékemmel együtt. A kábulat és a mámor zavarában idő kellett ahhoz, hogy észrevegyem, hogy a zenészek nem is játszanak hangszereiken.
    Úr Isten! Mi történik itt? - szalad végig a gondolat a fejemben. Hatalmas hasadás, villanásnyi repedés és a zene elhallgatott. Az egyik zenész letette hangszerét, nagybőgőjét a falhoz támasztotta, lassan odajött hozzám, udvariasan megfogta a kezemet és félrehívott.
    - Ez a templom egy különös építmény. Akusztikája révén képes arra, hogy az emberek gondolatait felhangosítsa és zenévé alakítsa. Itt mindig a hallgatóság a zeneszerző. Minél szebb dolgokra gondolunk, annál szebb szimfóniát hallhat vissza fülünk. Gyere, próbálj ki egy hangszert!

    Döbbenten álltam a terem körfala mellett és rá kellett ébrednem, hogy én nem vagyok jó "zenész". Mikor is lesznek a gondolataim olyan tiszták, hogy mások is szép dallamnak hallják a maguk dallama mellett.

    Szomorúan kisétáltam a hűvös teremből a forró nyárba, de megfogadtam, hogy egyszer még visszatérek a Dalmát tengerpartra Zadar mellé, és felkeresem Szukosannal szemben a szigeten azt a fehér mészkőtemplomot, hogy ismét meghallhassam lelkem levegővételét.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése