Álomgyűjtemény: Égig érő fák

Kép forrása: itt

    "Nem is olyan rég, volt egy különös álmom. Egy falucskában sétáltam. Olyan mediterrán hangulatú mészkőből épített házak között, mint amik a Dalmát tengerparton vagy Görögországban vannak. Balra domboldal, az épületek fehér lépcsőkkel és utacskákkal összekötve. Nem volt tikkasztó forró az idő, csak kellemesen meleg. A táj se kopár sziklás, hanem itt-ott szép zöldellő bokrok a házak között, feljebb talán olajfák vagy cédrusfenyők a dombon. Ha elnéztem volna jobbra, nyugat felé, talán még a tengert is meglátom a lenyugvó Nappal, de nem így volt. Egyenesen haladtam előre a mészkőlapokkal kirakott úton, ami először lejtett, majd az utolsó házat elhagyva emelkedni kezdett. Bár az út kövekből volt kirakva, nem volt hepehupás, sima fénylőre koptatta az idő és a rajta sétáló emberek.
    Magam mögött maradt a falu és a táj megváltozott. Lassan közeledtem egy erdő felé. Ahogy haladtam felfelé a lankás domboldalon az út is szűkebb, keskenyebb lett, míg végül lágyan eltűnt a mohás fűben.
    Megálltam és körülnéztem. Borzongás futott végig rajtam. Olyan, mikor az ember lelkét megérinti az ég, és a hódolattól, és a meghatottságtól mozdulni sem bír.
    Az út vége zsák-út volt. Egy gyönyörű, füves, zöld mohás tisztás, ahová csak derengve jutott fény, mert a tisztást, a zsák-utat, olyan hatalmas fák vették U alakban körül, amiknek a törzse a tízemeletes házak vastagságával vetekedett. Lassan mertem csak felnézni. Lassan követte szemem a hatalmas törzseket. Haladtam felfelé tekintetemmel, hogy meglássam a fák lombkoronáját. Emeltem felfelé a fejem, de csak emeltem, emeltem, és mikor már teljesen hátrahajtottam a nyakam, akkor döbbentem rá, hogy ne tudom meglátni a fák tetejét. Nem azért, mert nem láttam a végüket, mert olyan magasan voltak, hogy a felhőkbe vagy az égbe vesztek, hanem bármennyire is tekertem ki a nyakam, egy olyan varázslat része lettem, hogy csak a fák törzsét tudtam követni, folyton-folyvást végtelenül, megszűnt a perspektíva is, nem pillanthattam meg az égig érő fák tetejét, elrejtették őket előlem.
    Nem tehettem mást, beszaladtam a hatalmas fák tövébe, ahol a levegő kék homályban derengett. Leültem egy hatalmas gyökérre és zokogni kezdem. Otthon voltam.

    Soha se higgye el senki, hogy akkor fogja megérteni a világ dolgait, ha a "nyakát nyújtóztatja". Ahogy fent, úgy lent. Néha bölcsebb dolog a gyökerekhez "szaladni", hogy igazán otthon legyünk a világban!"

Álom forrása: Fehér Péter ékszerész ötvös égszerész